Kondor Katalin: A rebellis újságírók közé tartoztam

– 1991-ben lett a Kossuth Rádió adófőszerkesztője, 2001 és 2005 között pedig a Magyar Rádió elnöke volt. Tapasztalt közvetlen beleszólást, beavatkozást a politika részéről abban az időben?

– A jobboldalt mindig kézi irányítással vádolja a baloldal. Én 1972-től dolgoztam a Rádióban. Az ugyebár egy más korszak volt. Más korszak, más ideológia. Frissen végzett egyetemistaként talán még azt a fogalmat sem ismertem, hogy kézi vezérlés. Talán az egész ország kézi vezérléssel működött? Nem tudom. Ha ennek lettek volna kézzelfogható bizonyítékai, bizonyára tiltakoztam volna ellene. Egy-két kivétellel tisztességes emberek voltak a főnökeink. Ám megjegyzem, nem tilos felállni, és elhagyni azt a munkahelyet, ahol bántó az úgynevezett kézi vezérlés. Ez alkalommal nem részletezem, de engem sem kezdő koromban, sem később nem lehetett kézi vezérléssel befolyásolni.

Tudom, és akkoriban is tudtam, hogy voltak, vannak manapság is megvásárolt újságírók, de én a rebellisek közé tartoztam.

Ezért aztán elég sokat szenvedtem, ha szabad ezzel a szóval jellemeznem az akkori idők vitáit. Ám ha nagyot ugrunk az időben, nem kevés lelki terhet okozott az is, amikor mertem elnök lenni. Hatalmas támadások értek, mint mindenkit mindmáig, akik nem tetszenek azoknak, akik nem az ő fejükkel gondolkodnak, akik nem az ő filozófiájukat éltetik. Ami az elnöki időszakomat illeti, számos alkalommal volt lehetőségem ezt megtapasztalni.

– Volt olyan műsora a rádiónak, ami különös támadásokat élt át?

– Ha nem a szellemi, világnézeti ellenfeleid kívánságát teljesíted, akkor mindig vannak támadások. Voltak is szép számmal. Hogy csak a legnagyobb támadásnak kitett rádiós műsort említsem, a Vasárnapi Újság, amely már az úgynevezett rendszerváltás óta a támadások kereszttüzében volt, s legnagyobb bűnének azt rótták fel, hogy nagy szorgalommal hozta nyilvánossága a magyar történelem elhallgatott fejezeteit. Nos, ezt a műsort komoly támadások érték. Törvény szerint az Országgyűlés illetékes bizottsága évente meghallgatja az elnököt. Én is megjelentem egy beszámolóra, ahol döbbenetemre, Bauer Tamás SZDSZ-es politikus volt egyedül az, aki Guy Verhofstadt egykori belga miniszterelnök uniós felszólalásainak „stílusához” hasonlóan magából kikelve, artikulálatlanul ordított perceken át, hogy ilyen soviniszta, fasiszta, rettenetes műsor, mint a Vasárnapi Újság hogyan létezhet? Kikértem magamnak ezt a hangnemet, mást nem lehetett tenni. Más műsorokat ilyen durva támadások talán nem is értek. Számomra ez arra volt bizonyíték, hogy a Vasárnapi Újság teszi a dolgát, méghozzá jól.

– A Klebelsberg Kultúrkúriában, ahol az elmúlt esztendőkben nyilvánosság előtt beszélgetett jeles emberekkel, vajon folytathatja-e a Névjegy+ műsorait a járványhelyzet végeztével?

– Remélem, de természetesen nem rajtam múlik. Minden intézmény bajba került a világjárványnak nevezett valami miatt, úgyhogy várjuk a „felszabadulást”. Mint ahogy várják a kúria működtetői is, hogy térjenek vissza a színházi közvetítések, a hangversenyek, a közösségi összejövetelek.

– Bőzsöny Ferencre, a Magyar Rádió főbemondójára hogyan emlékezik, milyen kolléga, milyen ember volt?

– Vele én a magánéletben is baráti kapcsolatot ápoltam, mint sok más bemondókollégával is. Vannak olyan egyéniségek, akiket a hibáikkal együtt is mindenki szeret. Ő ilyen volt. A 70-es években hamar megismerkedtünk, hiszen a krónikák műsoraiban már korán elkezdtem dolgozni, s mert a bemondóknak is ez a műsorfolyam volt az egyik fontos megszólalási lehetősége, sokat találkoztunk a műsorokban is. Felkérésre a temetésén a gyászbeszédet is én mondtam.

Aranyos ember volt, rendkívül jó mesélő képességgel. Az emberek számára ő volt a Hang hosszú időn át.

Annak ellenére, hogy fantasztikus rádióhangok szólaltak meg a Magyar Rádióban Dömök Gábortól kezdve Korbuly Péterig, Acél Annáig, s azokig, akik már sajnos nincsenek velünk. De az biztos, hogy Bőzsöny Feri  „szuperbasszusa” érdemelte ki a csupa nagybetűs „HANG” rangját. Mindenki ismerte, és ez neki is fontos volt. Nem tudok róla, hogy lett volna ellensége.

– A Hét című televíziós hírmagazin milyen műsor volt?

– Hírháttér műsor volt. Az akkori időben nagyon korszerű televíziózás jellemezte. Polgár Dénes hozta létre, aztán Hajdú János vette át a főszerkesztést, s ekkor kerültem én is oda, az ő meghívására, de a Magyar Rádiót egy pillanatra sem hagytam el. 1980-tól 1992-ig vettem részt benne külsősként.

– Ön jó barátságban volt Lovas Istvánnal. Miért gondolta úgy, hogy társaságot hoz létre az emlékezetére?

– Soltész Péter matematikus barátommal gondoltuk úgy, nem hagyhatjuk, hogy Lovas neve feledésbe merüljön.

Azt az újságírást, azt az újságírói bátorságot és tájékozottságot, amit ő képviselt, azt nem szabad elfeledtetni az emberekkel, hanem valamiképpen meg kell őrizni.

Ez a célunk. A jövőben is közönség bevonásával fogunk rendezvényeket tartani, hogy István újságírói tehetségét megmutassuk. Legalább azt a tizenegy könyvet, amely írásaiból megjelent. Manapság is van nagyon sok tehetség, de az ő kvalitása, az ő életútja egyedülálló személyiséggé tette. Adja Isten, hogy sikerüljön azokkal is megismertetni, akik eddig nem ismerték, mert nagy szükség lenne olyan újságírókra, mint ő volt. Az életútját nem kívánom senkinek, csak a sikereit. Az ő korosztályának, a mai hetveneseknek nem volt egyszerű életük. Hiszen az ő újságírói munkájának még 1990 után is voltak kockázatai. Ha leírsz valamit, ami igaz, mostanság sincs kizárva, hogy kemény pofonokat kapsz érte.

 – Továbbra is problémának látja a magyar beszéd használatát a rádióban, tévében?

– No, ez egy külön téma! Nem problémának, hanem katasztrófának látom. Pedig a nyelvünk őrzése és a helyes, szép beszédre való törekvés nem titokzatos dolog. Szerintem kötelesség. A magyar nyelv megőrzése és helyes használata anyukán, apukán múlik, valamint az iskolák tanárain. Maradva a Magyar Rádiónál: ha bármilyen hírműsort meghallgatsz, tele van olyan megszólalóval – tisztelet a kevés kivételnek –, aki azzal, hogy máshová teszi a hangsúlyt, megváltoztatja a mondat értelmét. És ezt nemcsak én mondom, hanem ezernyi olvasói levél is. Egyszerűen hihetetlen! Kik kerülnek be ezekbe az intézményekbe?

Ezek között az emberek között vannak olyanok is, akik valaha tudtak beszélni, de a nyelvrontás, mint a méreg, úgy elterjedt.

Naponta tapasztaljuk, hogy többen úgy hangsúlyoznak, hogy nyomban más értelmet kap a mondat, mert nem értik, mit olvasnak. Itt teszem le a nagyesküt, hogy ilyen régen nem volt. Nem értem, hogy ha már valakit felvesznek, miért nem tanítják őt meg beszélni? Olvasni? Hangsúlyozni? Értelmezni? Várnánk az őszinte választ.

 – Református hite mennyire fontos az ön számára?

– Debrecenben születtem, akkoriban a városban 80 százalék felett volt a reformátusok aránya, mely ma már igencsak 50 százalék alatt van. Mi nem voltunk minden héten templomba járó család az 50-es években, én magam sokkal később kezdtem rendszeresen istentiszteletre járni. Az alsó tagozatban a híres Svetitsbe jártam, ami egy katolikus tanintézet volt, de nem számított a felvett tanulókat illetően, hogy ki milyen vallású. Akkoriban már csak a neve volt meg, az apácák az ötvenes években, az én alsó tagozatos éveimben ott már nem taníthattak. Gyakorló tanítóként viszont bejárhattak az órákra. Én egyébként – nem tudom a magyarázatát – tanítás után minden nap bementem a szemközti katolikus Szent Anna-templomba, ami az egyedüli volt akkor Debrecenben. Ott elüldögéltem egy kicsit, és gondolkodtam. A templom szépsége fogott meg engem elsősorban. Ez nagyon régen volt, azóta már maradtam a családi hitnél, reformátusok vagyunk. Most is úgy gondolom, nagyon fontos közösségbe is járni. Az, hogy milyen gondok vannak az egyházakkal, a vallási élettel kapcsolatban, azt most hagyjuk. A karantén idején pedig „ökumenikussá” válva, könyvespolcomon Ravasz László, Prohászka Ottokár, Csiha Kálmán, Cseri Kálmán és mások prédikációs könyveivel nem voltam szellemi táplálék híján. Széthulló világunk szétszakította az emberi közösségeket is, a jövő pedig bizonytalan. De reménykedjünk.

Kelemen Miklós