Nagycsütörtök: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!
Beolajozott papi ígéretek
Virágvasárnapot követően a nagyheti liturgikus folyamot a krizmaszentelési mise nyitja meg. A megyés püspök ezen a szentmisén áldja meg azokat az olajokat, amelyeket azután a papság az egész év során használ. A papság számára a nagycsütörtök ünnepléséhez a krizmaszentelési mise is hozzátartozik, hiszen ekkor újítják meg a papi ígéreteket. Minden pap újra átélheti, hogy az, amit egykor a szentelésekor vállalt – vagyis, hogy Jézus paptársaként szolgáljon –, most megújíthatja a püspökön keresztül Istennek.
A papság ünnepe nem véletlenül kötődik nagycsütörtökhöz, hiszen ezen a napon az egyház az „utolsó vacsora termébe” hív meg bennünket különleges erővel, ahol Jézus elővételezte az ő nagypénteki keresztáldozatát, és arra kérte az erre meghívott apostolokat – és az ő utódait, a papokat –, hogy ők is ezt tegyék majd az ő emlékezetére.
Nem szimpla emlékezésről van szó
Ez a cselekedet azonban nem hétköznapi emlékezést jelent. A zsidó nép gondolkodásában az emlékezések alanya mindig Isten. Amikor a zsidók imádkoztak vagy a szertartásaikat végezték, szüntelenül Istent kérték, hogy emlékezzen arra a szövetségre, amit velük kötött. A héber „emlékezni” ige alapjelentése: „nemzeni”. Ebből is látszik, hogy az ószövetségi gondolkodás szerint az emlékezés nem passzív emlékezést jelent, hanem jelenvalóvá teszi a múltat.
Nemcsak nagycsütörtök, hanem minden szentmise lényege Jézus utolsó vacsorán való cselekedete és szavai. Ő ezt a zsidó húsvéti ünnepi lakoma keretén belül vitte végbe. Nekünk mégsem az akkori zsidó szokásokhoz kell ragaszkodnunk, hanem a benne meglátható jézusi újdonsághoz:
a saját testét és vérét értette ő ott a kenyérre és a borra mutatva.
Amikor tehát Jézus azt parancsolja tanítványainak, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, akkor nem attól tart, hogy a keresztre feszítés vagy akár a feltámadás után egyszer csak elfelejtenék őt… Sokkal inkább arra adott utasítást, hogy mindazt, ami őáltala a Golgota magasán majd megvalósul, a megváltói tettet, az új szövetséget Isten és ember között – újra és újra tegyék jelenvalóvá.
Jézus felszólításában az emlékezés alanya természetesen ebben az esetben is Isten. A tanítványok feladata, hogy Istent emlékeztessék a messiási keresztáldozat által létrejött örök paktumra, és arra, hogy ígéretéhez híven küldje el a dicsőséges Megváltót a Földre.
A szentmisében jelenvalóvá válik az egyszeri áldozat. Tehát nem csak egy szimpla vacsoráról beszélünk,
amely lehetne egy szép közösségi alkalom, hanem itt egy áldozatról van szó. Az egyház hiszi, hogy ami az utolsó vacsorán elővételezés volt, a liturgia segítségével minden szentmisében minden pap azt az egyetlen áldozatot teszi jelenvalóvá. Nem megújítja azt az egyház, hiszen
Jézus keresztáldozata tökéletes volt, nem kell tehát kiegészíteni, sem megismételni.
Ebbe tudunk ilyen módon mi magunk is bekapcsolódni. Ez mindennek a csúcsa és forrása. A katolikus liturgia összes többi része lényegében ebből fakad.
A szolgáló szeretet aktusa: a lábmosás
A lábmosás szertartása is része ennek a nagycsütörtök esti liturgiának, amely szintén az utolsó vacsora termébe visz el bennünket lélekben János evangéliuma alapján. Az ilyenkor kiválasztott tizenkét ember a tizenkét apostolt jelképezi.
A szertartást végző pap vagy püspök ilyenkor leveszi felső ruháját, kötényt vesz maga elé, és alázatos módon – Jézushoz hasonlóan – megmossa a „tanítványok” lábát. Sok helyen ilyenkor a pap még lábcsókkal is kifejezi ezt az alázatos gesztust, amelynek üzenete, hogy az egyház szolgálni hivatott.
Az egyház is ezzel a szolgáló szeretettel próbál jelen lenni a világban. Az egyház nem uralkodni akar, hanem szolgálni, a bűnök és a hibái ellenére is.
Gável András
