Ez az én testem, mely értetek adatik

Kelemen Imre atya, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye irodaigazgatója segítségével a nagyheti katolikus liturgiát bemutató sorozatunk második részében a nagycsütörtök esti ünnepi szertartás és szentmise gazdag üzenetét elemezzük. A liturgia révén bekapcsolódhatunk abba a nagy műbe, amelyet Jézus vállalt értünk az ő halálával és feltámadásával. Most éppen az emeleti terembe kapunk meghívást, ahol a kenyértörés részesei lehetünk, és hallhatjuk Jézus minden szentmisében megismételt szavait: „ez az én testem".

Nagycsütörtökön este mutatják be azt a szentmisét, melyben az utolsó vacsorára emlékezünk. Természetesen minden szentmise az utolsó vacsora emlékére bemutatott cselekmény, de a mai napon ennek különös súlya van. Ilyenkor a leghosszabb és a legünnepélyesebb misekánont imádkozza az egyház, amely a Vatikáni Zsinat előtt az egyetlen kánon volt évszázadokon keresztül. Az egyház egyetemessége fejeződik ki benne különleges erővel.

Nagyböjt során az egyházi liturgiában nem halljuk a „Gloria” éneklését, ez alól nagycsütörtök a kivétel. A „Dicsőség” eléneklését követően elhallgat az orgona és minden egyéb hangszer. A csengőt is kereplő helyettesíti. A csend megteremtésével Jézus elhagyatottságát, halálát akarjuk átélni. Ahogy szokták mondani szimbolikusan: „a harangok elmennek Rómába”.

Ilyenkor átélhetjük a drámai elhagyatottságot, a csendet, a gyászt, amelyet a húsvéti vigília örömteli ünneplése tör meg dinamikus erővel, hogy átélhessük majd a feltámadás örömét.

Minden szentmise lényege Jézus utolsó vacsorán való cselekedete és szavai. Ő ezt a zsidó húsvéti ünnepi lakoma keretén belül vitte végbe. Nekünk mégsem az akkori zsidó szokásokhoz kell ragaszkodnunk, hanem a benne meglátható jézusi újdonsághoz:

a saját testét és vérét értette ő ott a kenyérre és a borra mutatva.

Elrendelte, hogy ezt cselekedjük az ő emlékezetére. Innentől kezdve már az első keresztények összejöttek úgynevezett „kenyértörésre”, ahol Jézus utolsó vacsorai gesztusait és szavait ismételték el, és hittek abban, hogy Jézus ott van ezáltal közöttük, és így újra átélhetik azt, ami az utolsó vacsorán történt.

A teológia részletesen kidolgozta ennek a tartalmát.

A szentmisében jelenvalóvá válik az egyszeri áldozat. Tehát nem csak egy szimpla vacsoráról beszélünk,

amely lehetne egy szép közösségi alkalom, hanem itt egy áldozatról van szó. Hitünk szerint Jézus az utolsó vacsorán a másnapi keresztáldozatot hozta előre, hiszen nála az idő másképpen működik, mint nálunk, embereknél. Így a kenyér és a bor színe alatt jelenvalóvá tette az ő nagypénteki áldozatát az apostolok előtt.

Az egyház hiszi, hogy ami az utolsó vacsorán elővételezés volt, a liturgia segítségével minden szentmisében minden pap azt az egyetlen áldozatot teszi jelenvalóvá. Nem megújítja azt az egyház, hiszen

Jézus keresztáldozata tökéletes volt, nem kell tehát kiegészíteni, sem megismételni.

Ebbe tudunk ilyen módon mi magunk is bekapcsolódni. Ez mindennek a csúcsa és forrása. A katolikus liturgia összes többi része lényegében ebből fakad.

A lábmosás szertartása is része ennek az esti liturgiának, amely szintén az utolsó vacsora termébe visz el bennünket lélekben János evangéliuma alapján. Az ilyenkor kiválasztott tizenkét ember a tizenkét apostolt jelképezi. A szertartást végző pap vagy püspök ilyenkor leveszi felső ruháját, kötényt vesz maga elé, és alázatos módon – Jézushoz hasonlóan – megmossa a „tanítványok” lábát. Sok helyen ilyenkor a pap még lábcsókkal is kifejezi ezt az alázatos gesztust, amelynek üzenete, hogy az egyház szolgálni hivatott.

Ferenc pápa megmossa és megcsókolja egy fogvatartott lábát. Fotó: MTI

A lábmosás jézusi aktusa a szolgáló szeretetre ad példát mindnyájunk számára. Ahogy Jézus mondta: nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon másoknak. Az egyház is ezzel a szolgáló szeretettel próbál jelen lenni a világban.

Az egyház nem uralkodni akar, hanem szolgálni, a bűnök és a hibái ellenére is.

A szentáldozás után az oltáriszentséget ünnepélyes módon, kereplők csattogásától kísérve átviszik egy másik helyre. A liturgikus előírások azt javasolják, hogy ez egy templomon kívüli őrzési hely legyen. Ez a liturgiai mozzanat annak kifejezésére hivatott, hogy át tudjuk élni:

Jézus eltávozik a körünkből, most jön a haláltusája, elhagyottakká válunk.

Persze tudjuk, hogy Jézus soha nem hagy el bennünket, mindig velünk van. Ám liturgikusan fontos ez a szimbolika.

A szentmise végeztével sok helyen virrasztásokat tartanak, hogy átélhessük szimbolikus módon Jézus Getszemáni kertben történő virrasztását – akár az oltáriszentség jelenlétében.

Ezt követően történik az oltárfosztás szertartása. Ilyenkor teljesen lecsupaszodik az oltár. Ez azt fejezi ki, hogy Jézus az ő elhagyatottságában teljesen kiüresítette önmagát. Itt kezdődik lényegében az a folyamat, amely elvezet a szenvedésekkel együtt vállalt halálig és feltámadásig. Ez a kifejező liturgiai mozzanat már utalhat arra, amikor Jézust teljesen megfosztják ruháitól, porig alázva őt.

(Liturgiai sorozatunk előző része.)

Iratkozzon fel hírlevelünkre!