In memoriam Pater Pályi László
László atya hazaköltözött. Teremtőjével van, és egy hosszú, gazdag életút állomásairól adhat számot. Szégyellnivalója nincs. Elhallgatnivaló még kevésbé. Földi viszonyok között törékeny emberi kapcsolatait rendben tartotta, akivel szükséges volt, kibékült. Voltak ennek szép, ünnepélyes pillanatai.
Figyelt ránk, fiatalokra, bár őszintén bevallotta, hogy sokszor bizony nem értett minket. Figyelt az idősekre, akkor is, ha egyik-másik pletykásabb volt annál, mint amit ő tűrt. Figyelt a közéleti küzdelmekre, mert tudta, hogy fontosak, de jobban figyelt az ég felé, mert tudta, hogy annál fontosabb nincsen.
Építkezett, ha szükséges volt, álmodott, aztán megvalósította. Életre hívott intézményeket, gyűjtött, kilincselt, új, impozáns orgonával bővítette templomát, segítette a rászorulót és feddett, ha szükségesnek látta. Hiába volt kanonok, nem engedte, hogy kanonok úrnak szólítsák, nem ez volt a lényeg. Amikor egy televíziós tudósításban hibásan püspöknek titulálták, elmosolyodott és annyit mondott: ez jó alkalom gyakorolni az alázatot.
Sokakat szeretett gyermekeiként.
Amikor aranymiséjét ünnepeltük, szentbeszédében azt mondta; minden, ami történt, jó és rossz egyaránt, a jó Isten kegyelme volt.
Ma furcsa hangulat van Újpesten. Fontos embert veszítettünk. Temetésére a körülmények miatt alig néhányan mehetnek el. De annál többen mondanak imát érte és adnak hálát, hogy ismerhették, hogy elfogadta Isten hívását és vállalta a papi hivatást.
Isten vele. Mindig is vele volt. Várta a Vele való találkozást. Kinyílt az ajtó, László atya! Azért szóljon az érdekünkben, legyen szíves!
Vágvölgyi Gergely
