Mi a teendő a pedofília ellen?

Gyakori észrevétel mostanság, hogy a katolikusok ne az LMBTQ-lobbi miatt hőbörögjenek, és ne mindenféle ósdi, úgymond idejétmúlt erkölcsi tanításokkal hozakodjanak elő folyton, hanem inkább foglalkozzanak a pedofília problémájával. Írjanak róla sokat, legyen valamiféle kollektív bűntudatuk, és leginkább hallgassanak jó mélyen mindenféle egyéb morális kérdésben. Hisz az ő köreikben is milyen alakok vannak. Csakhogy ez a felvetés több sebből vérzik.

Először is szögezzük le: pedofíliából, efebofíliából egyetlenegy eset is brutálisan sok, és még a leghibátlanabb áldozatkezelés is csupán kármentés. Éppen ezért egyetlen célravezető megoldás van: a megelőzés. És bár a kérdéskör kétségkívül komplex, azt talán laikusként is feltételezhetjük, hogy

van annál hatékonyabb prevenció, mint a korábban megtörtént szégyenletes esetek aprólékos részleteinek nyilvános (egyoldalú) kitárgyalása és csócsálása mindenféle közösségi oldalakon – aminek végén a közönség tekintélyes része elégedetten dől hátra, mondván, nekem mindig is gyanúsak voltak ezek a „mocskos csuhások” (mind, bár közelről tán még egyet se láttak).

Vagy odakommenteli a másik közkedvelt konklúziót, miszerint nem kell semmiféle pap meg egyházközösség, elég a te kis individuális hited (ami persze szöges ellentétben áll a komplett Újszövetséggel, de a kommentelők saját hitrendszerében ez nem probléma). Mindez a virtuális kövezés semmiféle kiváltó okot nem kezel, legfeljebb elriaszt az egyháztól néhány embert, akik ezek után nem íratják be gyereküket a (több évtizedes személyes tapasztalataim szerint semmiféle intim együttléttel nem járó) normál hittanórára, viszont fenntartások nélkül elküldik egy sportegyesületbe, függetlenül attól, hogy ott miként alakul a pedofilok aránya.

Különösen kevéssé hatékony ez a módszer, ha mindeközben axiómaként duruzsolja a fiatalság fülébe a fősodor, hogy minden vonzalom oké.

Az teljesen nyilvánvaló, hogy a homoszexualitás nem egyenlő a pedofíliával, ha azonban a gyereknek kiskorától azt tanítják, hogy ne féljen az óvodába belibbenő transzvesztitától, hanem simogassa meg a pihe-puha boáját, valamint ne akadjon fenn azon se, ha a legkisebb királyfit egy herceg veszi férjül, mert abban sincs kivetnivaló (love is love), sőt, nyugodtan szabad kipróbálni mindenféle dolgokat – ilyen indoktrináció után kérdéses, mennyire fog jelezni a radarja, ha fura viselkedésű felnőttel találkozik. Miközben a másik irányból a „meglévő hajlam kiélése nem lehet bűn” jellegű naiv nyilatkozatokat a pedofil veheti bátorításnak.

De ennél is komolyabb rizikófaktornak tűnik az, ha egy gyerek mögött nem áll egy ép család, a konzervatív keresztény tanításnak megfelelő gondoskodó, empatikus anyával és odafigyelő, határozott apával. Le lehet ezt hurrogni, de nagyon úgy tűnik, az ezt nélkülözni kénytelen fiatal nagyobb valószínűséggel keresi egy idegen szülőpótló társaságát, és válik függővé attól a felnőttől, akitől megkapja az áhított figyelmet – és aki jó esetben egy derék szerzetes tanár vagy egy lelkiismeretes rokon, rossz esetben viszont egy aberrált szerencsétlen.

Amikor tehát a katolikus ragaszkodik a házasság és a család szentségéhez, és amikor a rózsaszínű tolerancia helyett a bűnt bűnnek nevezi, és a szigorú határok fontosságát hangsúlyozza, sőt (érzékeny lelkűek most csukják be a szemüket) olyanokat is tanít, hogy a szexualitásnak a házasságban van a helye – tehát amikor ilyeneket ír a katekizmus, azt nem befeszült fundamentalizmusból teszi, hanem mert sok-sok baj előzhető meg vele.

Ideértve például azt is, amikor anyuka jóhiszeműen összebútorozik egy kétes alakkal, aki azután szexuálisan bántalmazza mostohagyermekét. Az ilyen esetek száma jóval meghaladja az egyházon belüli visszaélésekét – a mantra mégis az, hogy az egyház és a cölibátus a veszélyes terep.

Ezzel együtt tény, hogy sajnos a papok között is előfordulnak perverzek, és minden dicséretes fejlődés ellenére kétezer éve tudjuk: „lehetetlen, hogy botrányok elő ne forduljanak” – egyházon belül is (naná, hogy a gonosz ott sündörög), azon kívül meg pláne. Éppen ezért talán az lenne a legszerencsésebb, ha a katolikus egyház intézményének ekézése helyett első körben mindenki azt vizsgálná meg, mit tehet ő maga a pedofília megelőzése érdekében. Aki szülőként elhagyja családját, aki nem szán kellő időt a gyerekeire, aki nem figyel oda a rokonságában élő anyátlan/apátlan fiatalokra, vagy aki hívő létére nem imádkozik rendszeresen a hiteles papi és szerzetesi hivatásokért, annak például bőven van mit sepregetnie a saját háza táján is.

Francesca Rivafinoli

A szerző korábbi írásait itt olvashatja.

(Kiemelt képünk forrása a Pixabay.)