Elfogynak a szavak – „Gyuri atya” emlékére
Az égben nagy öröm van, mert – hitem szerint – új üdvözült költözött a mennyországba, de idelent üresség, fájdalom és gyász ül a szívünkben.
Ma hajnalban elhunyt Snell György, a Szent István Bazilika plébánosa, a Szent Jobb őre. Mindnyájunknak, akik ismertük és szerettük őt, felfoghatatlan tragédiát jelent a halála – Ő volt ugyanis az a pap, aki korábban ébredve a Napnál, már legelső óráit is imádságban, elcsendesedéssel töltötte, utána pedig végezte a feladatait, csöndben, alázattal, határozott testtartással és mindig pontosan – egész nap és egész életében.
Harminchárom éven át szolgált Rákoskeresztúron, ahol születtem, és ahol mindenkinek csak „Gyuri atya” volt – és marad is. Élénken él bennem az emlék, amikor nyolcévesen szembetaláltam magamat vele: épp csak a szeme mosolygott, mert megint valami nehézségen kellett úrrá lenni a plébánián; mégis barátságos, kedves hangon invitált arra, hogy lépjek a ministránsai közé. Aki ismeri, talán tudja, micsoda megtiszteltetés lehetett, ha személyesen ő kérte meg erre az embert!
A következő vasárnapon már ott is álltam az oltár mellett fehér ruhában, és törekedtem tenni, segíteni őt a szentmiséken, éveken át. Micsoda idők voltak, mennyi kedves emlékkel!
Emlékszem, amikor Húsvéthétfőn titokban arra kért bennünket, töltsünk meg egy jó nagy dézsát vízzel. Ahogy a misének vége lett, papi civilbe öltözött, elkérte a vizes dézsát és fiatalokat megszégyenítő lelkesedéssel rohant, hogy meglocsolhassa a templomból kilépő hölgyeket. Ez közvetlenül azután történt, hogy a homíliában atyai szeretettel leteremtette a híveket, mondván, a szentmise nem bámészkodásra való, tessék rajta részt venni, az imákat hangosan mondani, a dalokat énekelni. Igen, ilyen ember volt ő. Megkorholt bennünket – és tíz perccel később már bolondozott.
Sohasem dühtől vezérelve feddett minket, hanem mindig szeretettől indíttatva. Azzal a szeretettel, amire csak a legnagyobbak képesek – és csakis azok, akik egységben vannak Istennel.
Fejből tudta a hozsannás könyvben fellelhető összes dal szinte mindegyik versszakát, és amikor annyi áldozó volt a templomban, hogy az előre kiírt dal strófái nem voltak elegendőek a szertartás végéig, erős hangon zúgta bele az éterbe, hogy még a kántor is meghallja a karzaton, hogy melyik énekkel folytassuk. Igen, ő volt az, aki nemcsak a dalokat tudta oda és vissza, hanem azt is, melyik alkalomra melyik illik – és mi a sorszáma a könyvben…
Amikor a Bazilika plébánosává nevezték ki, sírva búcsúzott a híveitől Rákoskeresztúron. De ment, mert tudta, mit kell tennie, és azt is tudta, hogy az esküje köti. Szolgálata alatt Rákosmentén felépített egy iskolát és egy új templomot, mert hitte, hogy annak a közösségnek szüksége van erre – és hogy a hívek meg fogják tölteni élettel is ezeket a tereket. Igaza lett; minden, amit eltervezett, valósággá vált.
Hiszem, hogy mindig azoknak az embereknek a hangját kell meghallanunk, akik képesek építeni.
Egyszer elmesélte nekünk, hogy amikor az új templomot építették, kiment ellenőrizni a munkát, és ott találta a dolgozókat, akik éppen lógatták a lábukat. El tudom képzelni azt a hangot, amivel szelíden, mégis a legnagyobb határozottsággal megkérdezte, hogy „akkor mégis ki fog dolgozni?” A munkások azt felelték neki, hogy azért tették le a „lantot”, mert a főnökük nem hajlandó kifizetni nekik a napidíjukat és el sem érik őt. „Gyuri atya” erre kocsiba pattant, elment a vállalkozóhoz, aztán helyszíni bejárásra hívta. Amikor odaértek, a vállalkozó szembetalálta magát az elégedetlen embereivel, és szorult helyzetében őhozzá fordult volna segítségért, hogy mentse ki a nehézségből. Ekkor állítása szerint csak annyit mondott neki mindenki füle hallatára, hogy „a három égbekiáltó bűn egyike a munkások bérének igazságtalan visszatartása”. A vállalkozónak ezután első dolga volt kifizetni a munkásait, az építkezés pedig folytatódott – anélkül, hogy bárki is hátrányt szenvedett volna. Ez a lélekjelenlét, ez az erős szeretet, ez a rögtönzőképesség az, ami életében mindig jellemezte őt és ami miatt sokunk példaképévé vált.
Megtisztelő, hogy rövid ideig ugyan, de mellette szolgálhattam.
Nekem van egy hely mindig a szívemben, amiben csak őt őrzöm, mert egy hívő fiatal számára az első papja sohasem feledhető. Ahová most te mentél, oda tartok én is! Csak kérni tudom Istent, és sarkallni önmagamat arra, hogy eljussak oda, ahol te is vársz majd ránk. És remélem, amikor majd eljön az idő, méltó leszek arra, hogy ott is felkérj ministránsodnak!
Isten veled, Gyuri atya! Hitünk szerint találkozunk még!
Dávid Bence
Isten nem büntetőbíró, hanem szerető Atya – Snell György püspök a Vasárnapnak
Isten nem büntetőbíró, hanem szerető Atya – Snell György püspök a Vasárnapnak
Kiemelt képünkön: Budapest, 2018. november 22. Snell György segédpüspök, protonotárius, kanonok, püspöki helynök beszédet mond Árpád-házi Szent Margit szobránál, amelyet szentté avatásának 75. évfordulója alkalmából állítottak fel a margitszigeti domonkos rendi apácakolostor romjainál 2018. november 22-én. A szobrot Bakos Ildikó szobrászművész készítette. MTI/Balogh Zoltán
