Ö. Kovács József: A szocialista Magyarország agrárcsodája hazugságra épült
– Hogyan lehetséges, hogy a milliók életét érintő állami erőszaktett, a kollektivizálás, az egyéni parasztgazdaságok felszámolása nincs jelen kellőképpen a köztudatban?
– Ez is a kommunista diktatúra egyik sikeres tabusítása, amely máig velünk él. A politikai döntéshozók pontosan tisztában voltak az általuk képviselt vidék- és parasztellenes politika következményeivel.
Ez már 1945-től tetten érhető volt, majd 1948-tól a hatalom szómágiája teljesen elfedte a magántulajdon elvételét és az emberek kényszerszövetkezetekbe erőszakolását.
1956 után a párt kommunikációjában nagy gondot fordított arra, hogy minden másképp jelenjen meg, mint ahogyan a valóságban van… A parasztság kényszerkollektivizálását például „elkerülhetetlen” szocialista „modernizációként” tüntették fel. Mindez annak a pártállami politikai szó- és fogalomképzésnek a része, melynek téves kifejezései ma is megjelennek.
– Kérem, nyugtasson meg, hogy ezek a posztszocialista szólamok a mai történészek írásaiban nem lelhetőek fel!
– Sajnos ezt nem tehetem meg, mert egykori és számos jelenkori pályatársam még most is ezen politikai elgondolások alapján fogalmazza meg múltról alkotott összegzéseit, melyekben a kollektivizálást és annak hatását elsősorban sikertörténetként tüntetik fel…
– Mi vezetheti tévutakra a kutatókat?
– Egyfajta történetkutatói igénytelenség, az ismeretek hiánya. Sokan ma is modernizációs agrárpolitikának állítják be a kollektivizálás megvalósítását. Egy olyan reformként mutatják be, mely előidézte a ,,magyar agrárcsodát’’. Az állami terrorról, az ország minden megyéjében feltárható fizikai erőszakról, a hosszú távú társadalmi árról, az eladósításról, a kemizálás révén felpörgetett termelési mutatókról, a környezeti kárról hallgatnak – így aztán igen hiányos és torz képet rajzolnak a múltról.
A történészek egy része ma is követi az egykori politikai rendszer retorikai szólamait és érvkészletét.
Ezért a rendszerváltozás után harminc évvel a korábbi politika narratívája és nyelvi fogalomkészlete alapján mutatja be az egykori eseményeket. Meglátásom szerint mindez nem csupán szakszerűtlen, hanem egyben nagyon veszélyes is. A múlt megismeréséhez újraértelmezésre van szükség a szavak, fogalmak szintjén is. 
A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, valamint a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Vidéktörténeti Témacsoportja évek óta dolgozik azon, hogy az alapvető fogalmak és kérdések tisztázódjanak. Csak egy példát említenék: maga a „szövetkezet” fogalma is egészen mást jelentett keleten, mint nyugaton, sőt Magyarországon 1945-ig is egészen mást jelentett, mint azután, amikor is a magántulajdon elvételével volt azonos.
– Ezek szerint a korábbi korszakok politikailag manipulált szóhasználata a jelen történészeit is képes megtéveszteni?
– Sajnos vannak, akiket igen. Egykor hamis cégérek alatt számolták fel az egész paraszti társadalmat, a mi feladatunk, hogy ezt a források segítségével a legpontosabb történelmi és társadalmi keretekbe helyezve bemutassuk. Azt a Szovjetunióban kitalált kolhozrendszert erőltették a magyar társadalomra, amelynek semmi előzménye nem volt. Idehaza is két nagy akadállyal találkoztak a kommunisták: az egyik az egyéni parasztgazdaságok hálózata, a másik pedig az egyházközösségeké, melyek a vidéki terekben gyakorta le is fedték egymást.
Ezt az összetartó, értékeiben egységes hálót szaggatták szét módszeresen, lépésről lépésre, az egyéni és a kollektív erőszak minden eszközét bevetve.
– Csak a föld megszerzéséről szólt minden?
– Nem, a parasztellenes politika és maga a kényszerkollektivizálás az iparosítás egyik fontos mellékága volt. A sztálini politikát követve az ország erőteljes iparosításba kezdett, melyhez nagyarányú munkaerő-átcsoportosításra volt szükség. Az ’50-es évek elejétől már a nőket is munkába állították, de a ’60-as évekre így is kimerültek az ország munkaerő-tartalékai.
A kényszerkollektivizálás hatására a fiatalok jelentős része elhagyta a szülőföldjét és – más megélhetés híján – a városok ipartelepein vállalt munkát.
Ekkor kezdődött meg a magyar falu és vidék tömeges kiüresedése, mely máig súlyos örökséget jelent. Ellenpéldaként nézzük meg azokat az európai vidékeket, ahol nem volt kényszerkollektivizálás. 
– A kollektivizálás első formái már 1948-ban megjelentek – de mikor tudták a parasztságot végleg megtörni?
– Nem szoktunk belegondolni abba, hogy nem 1956. leverése – és annak megtorlása – volt a kommunista hatalom utolsó nyílt, brutális és tömeges erőszaktette, hanem a hagyományos paraszti társadalom 1958 és 1961 közötti felszámolása. Nem véletlen, hogy ennek a három-négy év erőszakos eseményeinek ismertetését kikerüli a történészek egy része. Ők az 1960-70-es éveket mezőgazdasági fellendülésnek állítják be és nem foglalkoznak a kollektív erőszak és trauma következményeivel. A gyakran hivatkozott úgynevezett új gazdasági mechanizmus politikája is valójában inkább egy csődeljárási technika.
A ’70-es és részben a ’80-as években tapasztalható életminőség-emelkedés nem a rendszer jó működése révén, hanem a magyar emberek újabb önkizsákmányolása árán jött létre.
Az ország lakosságának egészségügyi és halálozási mutatói is szoros összefüggést mutatnak ezzel.
– Hogyan magyarázták ezeket a kettősségeket a Kádár-korszakban?
– Az egyéni sérelmek és szempontok leplezésére azonnal beindultak azok a rafinált tabusítások, melyeknek nyomai ma is tetten érhetők. Kádárék – Rákosiékkal szemben – más módszert választottak politikai céljaik elérése érdekében.
Az ’50-es évek eseményeiből tanulva ők már kevésbé a hatóságok embereit, hanem inkább a civileket, a társadalom tagjait használták fel az állami erőszak levezénylésére.
Jól ismerjük a kényszerítő és agitáló csoportok működését, hogy hogyan járták a falvakat, hogy beléptessék az egyéni gazdákat… 
A fizikai erőszak hatására, 1958. és 1961. között történt meg az utolsó nagy társadalmi tömb, a parasztság szétzilálása. 1,6 millió magángazdaságot tettek tönkre, mely nagyjából az ország lakosságának felét foglalkoztatta. A magyar parasztság volt az, ami szervezett módon a legvégsőkig szemben állt a szovjet rendszerrel, végül magára hagyottan elbukni kényszerült.
– A rendszerváltozás utáni kárpótlás nem volt elégséges – de mennyire volt „igazságos”?
– Történetkutatói szemmel nézve tisztán látszik, hogy az egykori tulajdonosok mintegy 80 százaléka nem jutott korábbi tulajdonához, mely mindenképpen méltánytalan. Sokféle válasz adható a kárpótlásra. A jog és a közgazdaság világában van egy fogalom: az oroszlán-társaság. Az ókori mese alapján, az öreg oroszlán úgy érzi, hogy nem képes már elejteni a vadat. Ezért megkéri a nálánál gyengébbeket, hogy legyenek a társai és együtt ejtsék el a prédát. Miután ez megtörténik, az oroszlán az utolsó erejét összeszedi, elkergeti a többieket és ő maga falja fel a zsákmányt.
Ami a földkárpótlás címén történt, az lényegében a megmaradt oroszlán-társaságokat hozta helyzetbe.
A kényszerszövetkezeti vezetők jelentős része rendkívüli módon aktivizálta magát a kihirdetett földek megszerzésében…
Tóth Gábor
Át kell törni az elhallgatás falát – Kiss Réka a Vasárnapnak
A kommunizmus nürnbergi pere még várat magára – Hantó Zsuzsa a Vasárnapnak
Kiemelt képünk forrása: Fortepan.hu
