Az észak-koreai árvaházakban mindig néma csend volt, nem szaladgáltak, nem nevettek a gyerekek

Az elképesztő éhínséget, a betegségeket és a magas halálozási rátát erőn felül próbálják csökkenteni a segélyszervezetek

Földön alvó árvák, fűtetlen kórtermek, zseblámpák fényénél zajló műtétek, éhezés és félelem – ez jellemezte a ’90-es évek Észak-Koreáját, amikor a Baptista Szeretetszolgálat munkatársai először léphették át az országhatárt, hogy segítsenek. Szilágyi Béla, a szervezet elnöke lapunknak adott interjújában elmondta, annyira borzalmas állapotok uralkodtak akkoriban, hogy egy 120 fős árvaház lakói 3-4 hónap alatt „cserélődtek”, vagyis minden gyerek meghalt a megfelelő ellátás hiánya, az éhezés és a betegségek miatt. Hosszú évek megfeszített munkájával a segélyszervezetek elérték, hogy mára javult valamelyest a helyzet, de hogy igazi változás történjen, ahhoz valójában csodára lenne szükség…

Szilágyi Béla elnök észak-koreai árvákkal.

Mikor és egyáltalán hogyan sikerült kijutniuk Észak-Koreába? Hisz ahhoz, hogy a valóságot állandóan leplező kommunista észak-koreai vezetés beengedjen egy segélyszervezetet, el kell ismernie, hogy baj van…

– A Baptista Szeretetszolgálat 1996-ban járt először Észak-Koreában. Akkor nagy éhínség volt az országban, rengetegen meghaltak. Természetesen az észak-koreaiak mindent a Szovjetunió összeomlására, az imperialista blokádra és a természeti katasztrófákra fogtak. Azóta több mint 30 alkalommal jártunk kint, segélyeket vittünk, elsősorban Szarivonba és környékére, ami 80 km-re található a fővárostól. Itt ugyanis egy magyar kórház épült az ’50-es években. Két dolog volt segítségünkre, hogy bejussunk az országba. Az egyik, hogy a kommunizmus miatt ránk még mindig baráti országként tekintenek. A másik, hogy

Kim Ir Szen mindkét szülője keresztény volt, emiatt volt hajlandó többször fogadni a baptista evangélista Billy Graham-et,

akinek a felesége Kínában és Koreában is tanult még a második világháború előtt. Emellett pedig akkori elnökünk, Szenczy Sándor hosszú tárgyalásokat folytatott az észak-koreai nagykövettel, hogy közbenjárjon az érdekünkben. Ők persze mindig hangsúlyozták, hogy nem azért engednek be minket, mert rászorulnak a segítségnyújtásra, hanem mert együttműködést szeretnének.

Meghajlás a szeretett vezetők előtt.

Mindig révbe értek a segélyek?

– Az észak-koreaiak az összes segélyszervezet adományait megpróbálták eltüntetni vagy más módon felhasználni, sokszor azzal a felkiáltással, hogy ideológiai vizsgálatnak kell alávetni a szállítmányt. Például azért, hogy megvizsgálják, milyen logók, feliratok találhatók a gyermekruhákon, nehogy egy Disney-figura rossz hatással legyen a gyerekek lelki fejlődésére. Az élelmiszereket, kórházi felszereléseket, mosógépeket pedig minőségi ellenőrzésre hivatkozva akarták eltüntetni, de mi sosem hagytuk.

Milyen szabályokat állítottak fel a belépés feltételeként?

– Tudomásul kellett vennünk: az ország politikájával és a vezetőik személyével nem foglalkozunk, csak azzal, hogy miként tudunk segíteni.

Attól nem féltek a helyi vezetők, hogy keresztény szervezetként Istenről prédikálnak majd titokban? Vagy folyamatosan kísérték a csapatot?

– Mindig volt mellettünk valaki, de ők azt mondták: a mi biztonságunkra vigyáznak, nehogy eltévedjünk. Persze egyértelmű volt, hogy nagyon komoly megfigyelés alatt állunk.

Tudták rólunk, hogy keresztények vagyunk, és a segélymunkát is hitbéli meggyőződésből végezzük, de hagyták, hogy segítsünk,

mi pedig nem szegtük meg a megállapodást, különben nem mehettünk volna többször. Egyszer a templomban Sándor prédikálhatott, és az 5 000 ember megvendégelésének, illetve Jézus vízenjárásának történeteiből arról beszélt, hogy Isten a lehetetlen helyzetekben is győzedelmes és mindenható, de hogy milyenek ezek az istentiszteletek, arról később.

Rend és fegyelem az utcákon, ahol ollóval igazítják tökéletesre a füvet.

Mikor járt ott először, és mit tapasztalt az első útjai során? Hogy néztek ki az akkori kórházak és árvaházak?

– 1998-ban utaztam ki először. A Szeretetszolgálat munkatársai közül talán én jártam ott legtöbbször, összesen 32 alkalommal. Jellemzően a téli időszakban mentem. Az észak-koreai telek kemények és zordak. Átlagban -15 Celsius-fok van. Mivel az intézményeket nem tudták rendesen fűteni, a vastag falak miatt sokszor úgy éreztük, hidegebb van bent, mint kint. A gyermekotthonokban nagyon érdekes padlófűtést alkalmaznak. Dupla padlórendszert alakítottak ki azokban a termekben, ahol a gyerekek tartózkodnak, és

a mai napig a két padló között raknak tüzet. Ez melegíti fel a padló közötti légrést. De sokszor nem tudtak tüzet sem rakni.

Azt tapasztaltuk, hogy tél végére teljesen lekopaszították a környékbeli fákat, bokrokat. Hasonló volt a helyzet a kórházakban is, ahol bár szereltek fel radiátorokat, de azok mindig hidegek voltak. Fűtőszálakat tettek kis betonkarikákba, és azt dugták be az elektromosáram-vezetékbe, amikor éppen volt áram. De sokszor nem volt. Magam is

több olyan műtétet láttam, amikor a kórházban elemlápákat tartottak az asszisztensek a betegek fölé,

akik egyébként az utcai ruhájukban feküdtek a műtőasztalon. Tehát egészen szörnyű állapotok uralkodtak. A kórházakban és az árvaházakban is folyamatosan gyógyszerhiányról és a magas halálozási arányról beszéltek.

Zajlik a műtét.

Mertek panaszkodni? Vagy csak titokban súgták meg?

– Ez egy hosszú folyamat eredménye volt. Az első találkozások alkalmával mindig a legjobbat, legszebbet akarták mutatni. Mi erre azt mondtuk: oké, ha szerintetek itt minden rendben van, hazamegyünk. Akkor hajlandóak voltak minket elvinni olyan helyekre, ahol nem volt egyáltalán ellátás. Amikor megkértük őket, hogy konkrétan mondják meg, mire van szükségük, kaptunk is egy hosszú listát. A magas halálozásról meglepően őszintén beszéltek, de persze hozzátették, hogy ez természetesen nem azért van, mert a kormány nem tud róluk gondoskodni. Ezt is ráfogták a Szovjetunió szétesésére, az imperialista blokádra és a természeti katasztrófákra.

Miért van ennyi árva? Bebörtönzik vagy munkatáborokba viszik a szüleiket? Esetleg meghalnak?

– Erre senki nem volt hajlandó nekünk válaszolni, de valószínűleg az ok az, hogy rendkívül magas a halandóság. Rengetegen elhunynak különböző betegségekben, a nem megfelelő kórházi ellátások következményeként, az éhezés vagy a megfeszített, embertelen munkatempó miatt.

Amikor épp jobban ment az ország helyzete, 200-250 grammos búza vagy kukorica volt az ételadagjuk.

Ez az adag azonban vagy folyamatosan csökkent, vagy egyre rosszabb minőségűvé vált. A ’90-es évek végén és a 2000-es évek elején még ennyit sem tudtak adni. Akkor már a faleveleket és a füvet is összeszedték, és abból főztek valami főzelékfélét.

A gyermekek körében is magas a halálozási arány?

– Azt hiszem, az mindent elmond, hogy az egyik 120 fős gyermekotthon tagjai 3-4 havonta „cserélődtek”… Rengetegen nem élték túl azt, hogy nem jutottak elég élelmiszerhez, nem volt fűtésük, hogy folyamatos bőrbetegségben, tüdőgyulladásban és számos más betegségben szenvedtek. Nagyon örültünk annak, hogy néhány év múlva – részben a mi munkánk miatt is – ezek a gyerekek fel tudtak nőni, és túlélték a kritikus időszakot. Arra fókuszáltunk, hogy az általunk segített kórházak műtőiben mindig legyen áram, legyen igazi infúzió, és ne cukros lé csöpögjön egy koszos üvegből, hogy legyen megfelelő gyógyszerellátás, hogy az injekcióstűt ne használják fel többször.

Láttunk rá példát, hogy megfenték az injekciós tűket, és így használták fel újra.

Nem csoda, hogy hihetetlen Hepatitis-fertőzéshullám söpört végig az országon. Igyekeztünk lecserélni a Magyarországról az ’50-es, ’60-as években odakerült röntgengépeket és sterilizálókat. Mi elsősorban erre fókuszáltunk, és ezért hagytak minket dolgozni.

A kórházigazgató mutatja a műtéti eszközöket.

– Akkor ma, bő 20 év elteltével valamivel jobb a helyzet egészségügyi és szociális szempontból?

– Ha azt nézzük, hogy a ’90-es évek végén milyen volt a helyzet, akkor hála Istennek komoly előrelépés történt. Sokkal jobb az ellátás, több esélye van a gyerekeknek és a betegeknek az életben maradásra. Ám ha a 2021-es Magyarországhoz hasonlítom, akkor azt kell mondanom: nagyon hosszú még az út… 15 éven át tagadták a fogyatékkal élők létezését. Azonban pár éve megkértek, hogy szakembereink, akik közel két évtizede dolgoznak mozgássérültekkel a világ számos országában a világhírű magyar Pető-módszer alapján, segítsenek nekik elindítani egy mozgássérülteket fejlesztő programot, melyet Szenczy Katalin és Szilagyi Lilla meg is valósított Phenjanban.

Szenczy Katalin és Szilágyi Lilla mozgássérült gyerekeket fejlesztenek.

Láttam olyan – nyilván titokban készített – fotókat, melyeken látszott, hogy az árvaházakban a földön, egy kupacban feküdtek a gyerekek. Valóban ilyen állapotok uralkodnak?

– Azokban az árvaházakban, ahol mi jártunk, gyakorlatilag a szobák 90 százalékában nem volt ágy, csak „padlófűtés”, és egy pokróc a gyerekek alatt, egy rajtuk. A világban nagyon sok helyen van szegénység, de bárhol is látogattam árvaházakat, mindenütt hangzavar volt. A gyerekek mindig, mindenütt tesznek-vesznek, játszanak vagy épp csínytevéseket követnek el. Ott, az észak-koreai árvaházakban mindig néma csend volt, nem szaladgáltak, nem nevettek a gyerekek, mint másutt. A legkisebbek és a 9-12 évesek sem.

Földön alvó gyerekek az árvaházban.

Mi volt ennek az oka?

– Egyrészt az, hogy már óvodában és iskolában is érvényesül az állami kontroll. Másrészt azért, mert azoknak az élelmiszereknek, amikhez hozzájutnak, rendkívül alacsony a tápanyagtartalma. Magasságban, súlyban is elmaradnak a dél-koreai vagy kínai gyerekektől. És persze az apátia is úrrá lett rajtuk.

Menyire vannak tudatában az észak-koreaiak annak, hogy micsoda nyomorban és elnyomásban élnek?

– Folyamatosan azt halljuk, hogy most nehéz, de ki kell tartani, és majd jobb lesz, az állam gondoskodik rólunk, a vezetők segítenek. Hihetetlen mértékű a mindennapi ember kiszolgáltatottsága, az a kontroll, amivel gyakorlatilag az emberek gondolatait is rabul ejtik és befolyásolják. Az erdélyi Securitate elmehetett volna Észak-Koreába tanulni. Egymást figyelik az emberek. Ha valaki bejelent egy hibát, növelik az élelmiszeradagját, de ha elkövet valamit, átnevelőtáborba kerül. 5 hatósági aláírás kell ahhoz, hogy egyik városból a másikba átmenjenek. Még ma is kevés információ jut be külföldről. Az átlagembernek fogalma sincs arról, hogyan élnek nyugaton. Még a futball-világbajnokságot is úgy közvetítették, hogy a lelátót nem láthatták, csak azt, hogy a pályán mi történik.

Tudnak szocializálódni azok, akiknek sikerül megszökniük?

– Először kifejezetten sokkoló számukra a rengeteg információ vagy annak tudata, hogy nekik kell eldönteniük, mire mennyit költenek a saját munkabérükből. Azt is nehezen fogják fel, hogy több párt közül választhatnak, vagy azt, hogy szabadon elmehetnek templomba. Sokan tudnak új életet kezdeni, de vannak, akik a Stockholm-szindróma miatt nem tudnak mit kezdeni a szabadsággal.

Hogyan tudják elérni, hogy a gyerekek már egészen kicsi korban teljes odaadással tekintsenek a szeretett vezetőkre?

– Már a tankönyvekben található matematikapéldákban is gonosz amerikai imperialistákkal számolnak, nem egy kiló almával. Testnevelés órán a sorjátékokban papírmasé amerikai katonákat fejeznek le. És rengeteg olyan fali képet, festményt lehet látni a gyermekintézményekben, ahol amerikai katonák koreai gyerekeket kínoznak, a hős koreaiak pedig lelövik a gonosz amerikaiakat. Náluk nem pillangó vagy kismadár a gyerekek jele az óvodában, hanem tank, géppuska vagy kézigránát.

Óvodai bögrék.

Találkoztak „földalatti” keresztényekkel?

– Velük direkt nem kerestük a kapcsolatot, hisz az rájuk nézve nagyon veszélyes lett volna. Viszont majdnem minden utunkon voltunk az egyik hivatalos templomban. Egyszer az épp aktuális tolmácsunk azt mondta, hogy ő bizony már több mint tíz éve annak a templomnak az egyik vezetője, majd amikor a lelkész azt mondta, hogy a János 3:16-ból fog prédikálni, elkezdte keresni az Ószövetségben…

Vagyis színház volt még a mise is? Egyáltalán az is meglep, hogy van ott templom…

– Megrendezett jelenet volt az egész. Minden azért van, hogy tudják mutatni: náluk van vallásszabadság, de hiába, nem érdekli az embereket, azért ülnek olyan kevesen a templomban.

Mindössze négy templom van a hárommilliós fővárosban.

A lelkész egyébként arról beszélt, hogy Jézus milyen nagyszerű hazafi volt, és az életét áldozta a hazájáért, ezzel pedig mindannyiunk példaképe lehet, mert eljöhet az az idő, amikor nekünk is meg kell ugyanezt tennünk a hazáért.

Előfordult, hogy félt?

– Mindig van egy feszültsége annak, amikor Észak-Koreába utazik az ember. Egyszer volt velünk egy amerikai orvos, és az egyik kórházban a szörnyű állapotokat látva nem a megoldásokat kereste, hanem szidni kezdte a helyi politikát. Akkor hirtelen több katona is feltűnt körülöttünk. A kísérőink azonnal kocsiba ültettek és elvittek minket egy biztonságos helyre. Ott ez rosszul is elsülhetett volna…

Mi volt a legmegrázóbb élménye?

– Még a 2000-es évek elején az egyik szarivoni árvaházban a gyerekeket felkeltették az érkezésünkre. Mindig viszünk nekik valami finomságot, amit ott rögtön oda is adhatunk. Odajöttek hozzánk, nagy örömmel és széles mosollyal majszolták az édes piskótát, néhányan úgy, mintha az életük múlna rajta. A nevelők aztán sorba állították őket, valamit el kellett énekelniük nekünk. Az énekek szövegét nem értettük, de a nagyvezérek neve többször elhangzott bennük.

Feltűnt, hogy egy öt év körüli kisfiú a sarokban fekszik, és nem jön oda hozzánk. Furcsa volt, hogy miért nem kel fel abban az iszonyatos hidegben.

Amikor közelebb mentem hozzá, akkor láttam, hogy teljesen kék az arca. Segíteni akartam, de azonnal elráncigáltak onnan. Az egyik nevelő gyorsan ölbe vette, és kivitte a szobából. Kiderült, hogy addigra már halott volt…

Szilágyi Lilla az árvákkal.

Mi az, amivel mi, magyarok enyhíthetjük innen ezeket a borzalmakat?

– Nehezet kérdez. Mert egyrészt segélyszervezeti munkatársként azt mondanám: adományozzanak, hogy folytathassuk a munkánkat. Ez is elengedhetetlen. Ugyanakkor hívő emberként azt kérem:

imádkozzunk azért, hogy Isten cselekedjen csodát ezeknek az embereknek az életében.

Egyrészt, hogy fizikailag túléljék a borzalmakat, másrészt azért, hogy legyen lehetőségük hallani az Evangéliumot, és tudják: az Isten cselekszik, és az Isten hatalmas…

 

Mizsei Bernadett

 

(Fotók: Szilágyi Béla)

Iratkozzon fel hírlevelünkre!