Miért zavar téged mások boldogsága?!?
Két dologban persze mindenképp megegyezhetünk. Egyrészt: azzal senki nem segít a helyzeten, ha alpári stílusban szidalmazza az ily módon már létrejött konkrét életközösségek tagjait – ez már csak stratégiailag is helytelen eljárásmód, hisz épp a „minket mindenki gyűlöl és elnyom” narratívának hoz pontot. Másrészt: boldogságra törekedni nem bűn, sőt, a lehető legtermészetesebb dolog. Ebben sincs köztünk vita.
Csakhogy volna itt egy definíciós probléma. Az utóbbi hetek szivárványos kampányai ugyanis azt sugallják:
boldogság az, ha felnőtt emberek spermadonor (vagy akár petesejtdonor plusz béranya) segítségével megcsináltatják maguknak a gyereket, akire vágytak. Ha kierőszakolják, amit a Teremtő valamiért nem tett lehetővé.
Ám attól tartok, a boldogság nem ez. Keresztény szemmel legalábbis semmiképp. Egy magát hívőnek mondó ember ugyanis jó eséllyel belátja, Jézus Krisztus nem azért jött, hogy jól kitoljon velünk, hanem hogy „életünk legyen és bőségben legyen”. Márpedig amikor ugyanő tételesen felsorolta, kik is tekinthetők boldognak, ott olyanok szerepeltek, mint a ráhagyatkozni képes lelki szegények, az irgalmasok, a tiszta szívűek, vagy éppenséggel – horribile dictu – a szomorkodók.
Kérdés, mennyire minősül irgalmasnak az, aki előre megfontolt szándékkal legyártat magának egy eredendően apa (vagy anya) nélkül felnövő gyereket, aki esetleg soha nem is fogja megtudni, ki is az, akitől génállományának – kinézetének és adottságainak – jelentős részét örökölte.
Ha egy kifejlett felnőtt boldogtalan csak azért, mert nincs gyereke, akkor egészen pontosan miből gondolja, hogy a kiszolgáltatott, felnövekvő gyereke nem lesz boldogtalan azért, mert nincs apja?
Persze ilyenkor jön rendre az ellenérv: de lesz neki nagybátyja, nagyapja, meg ott a családi jó barát, csomó apapótlóval lesz körülvéve, gond egy szál se. Félő viszont, hogy ugyanez elmondható a gyerektelen egyedülállóról, illetve homoszexuálisról is: neki is van unokaöccse, unokahúga, keresztgyereke, vannak a szomszédjában is kis lurkók, tehát ő is gyerekpótlókkal van körülvéve.
Akkor hát minek neki feltétlenül „saját” gyerek? Vagy ha magának mégis „igazi” gyereket követelne, akkor miért olyan bizonyos benne, hogy lombikgyereke nem szeretne szintén „igazi” apát?
Kiváltképp, mivel a gyereknek értelemszerűen egész életében kellene apahiánnyal küzdenie (megspékelve esetleg azzal, hogy erről beszélni is szégyell, lásd számos érintett vallomását), míg a felnőttnek csupán élete hátralévő részére kellene megbékélnie azzal, hogy neki bizony – ellenkező nemű partner hiányában – nem lesz lemenője.
És itt érkezik a látszólag megsemmisítő érv: Tehát ezek a gyerekek inkább meg se szülessenek? Egy életpárti katolikus azt állítja, hogy nekik nincs joguk az élethez???
Ez kétségkívül izgalmas kérdés, különös tekintettel a már megszületettekre. Őket Isten éltesse, és adja meg nekik, hogy – hiányok ide vagy oda – a lehető legteljesebb és legkiegyensúlyozottabb életet éljenek. A még meg nem születetteket illetően azonban abból kell kiindulnunk, hogy ha a Mindenható Atya jónak látta volna, gond nélkül beprogramozta volna az emberiségbe a szűznemzés lehetőségét és az azonos nemű párok önálló reprodukciós képességét. De nem tette. Egy keresztény ember pedig vélelmezheti, hogy a gondviselő Atya nem homofóbiából vagy nőgyűlöletből járt el így, hanem mert sokkal-sokkal bölcsebb, mint mi mindnyájan együttvéve. (Tudom, tudom, a tudományt is Isten adta, hogy az ember új utakat nyithasson meg, ezzel a logikával azonban az abortusztablettától az atombombáig minden kifejezetten Isten akarata lenne.) Aki mégis méltánytalannak tartja, hogy egyes gyerekek nem születhetnek meg, az anyagi lehetőségeivel és szabad energiájával (boldogok az irgalmasok) nyugodtan segítheti azokat a nőket, akik külső támogatás hiányában folyamodnának a természetes úton már megfogant magzatuk megöléséhez.
Ezért aztán nem, nem a mások boldogságával van a baj, hanem azzal, ha ez a boldogság csupán egy több sebből vérző „boldogság”. A keresztény embernek pedig soha nem az volt a feladata, hogy efemer álboldogságokhoz asszisztáljon, hanem hogy az igazinak legyen tanúságtevője – „akár alkalmas, akár alkalmatlan”.
Francesca Rivafinoli
A szerző korábbi írásai ITT olvashatók
Kiemelt képünk forrása: Pixabay.com-Vasárnap.hu
