Húsz éve nincs köztünk a beskatulyázhatatlan Sinkovits Imre

Húsz éve, 2001. január 18-án halt meg Sinkovits Imre Kossuth-díjas színművész, a nemzet színésze. A rendszerváltozás idején, a nemzeti-konzervatív oldal támogatójaként sok politikai rendezvényen felszólalt, kiállt a magyar kultúra védelmében, illetve következetesen síkra szállt a határon túli magyarok sorsának javítása érdekében.

1928. szeptember 21-én született Kispesten egy vendéglős fiaként, Óbudán és Burgenlandban, vízimolnár nagyapja házában gyermekeskedett. Az óbudai Árpád Gimnáziumban kiváló pedagógusok tanították humanista szellemben; aktívan részt vett a cserkészéletben. Családja 1944-ben a közelgő front elől Somogyba, majd az osztrák határ közelébe menekült – tanulmányait csak a háború után folytathatta. Kezdetben kertész, erdész, tanító vagy pap akart lenni,

a cserkészet színjátszó előadásainak hatására végül mégis a színi főiskolára jelentkezett.

Diplomáját 1951-ben kapta meg, de már két évvel korábban a Belvárosi Színházban, majd az Ifjúsági Színházban játszott. 1951-ben házasságot kötött pályatársával, Gombos Katalinnal. A Nemzeti Színházhoz osztályfőnöke, Gellért Endre tanácsára szerződött, és öt évet leszámítva egész pályafutása során az ország első számú színházának tagja volt.

1956. október 23-án, a Petőfi-szobornál összegyűlt tízezres tömeg előtt elszavalta a Nemzeti dalt, és ezzel 1956 egyik jelképe lett – s a forradalom leverése után bűnhődnie kellett.

Mivel a kultúrpolitika mindenható irányítója, Aczél György személyes felszólítására sem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fizetését felére csökkentették, a színházon kívüli szereplésektől pedig eltiltották. Ekkor két évig egy műanyagipari szövetkezet bedolgozójaként gyerekjátékokat készített, de „odafönt” ezt is rossz néven vették, mondván, tüntetésképpen csinálja. 1958-ban a külvárosi József Attila Színházhoz irányították, a „nép ellenségével” büntették a munkáskerületet. Bár ott jól érezte magát, Major Tamás 1963-ban visszahívta a Nemzetibe, amelynek 1989-től örökös tagja volt.

Jellegzetes hangja, férfias megjelenése, kifinomult arcjátéka, illetve mozgáskultúrája miatt ideális drámai hős volt – ugyanakkor nem lehetett beskatulyázni,

mivel humora, illetve komoly átlényegülésekre képes alkata a legkülönfélébb figurák megelevenítésére tette alkalmassá. Madách Tragédiájában volt Ádám és Lucifer, alakította a Mózes címszerepét, Vörösmarty Czillei és a Hunyadiak című művében Czillei Ulrikot. Színpadra lépett Katona József Bánk bánjának címszerepében, illetve Tiborcként is; szerepelt Sütő András A szúzai menyegző, az Advent a Hargitán és a Balkáni gerle című darabjában is. Emlékezetes alakítást nyújtott Örkény István Tóték című művében a családfő szerepében. Moliére Fösvényében Valért, Shakespeare drámái közül a Julius Caesarban Cassiust, a Macbeth címszerepét, a Lear királyban Kentet, a Rómeó és Júliában Lőrinc barátot, A viharban Prosperót, a Szentivánéji álomban Zubolyt, a Tévedések vígjátékában Égeont alakította. A József Attila Színházban – száműzetésének éveiben – egy Három testőr-adaptációban egyetlen este tizennyolc szerepet játszott el. Kiváló versmondó is volt.

Félszáznál is több filmben játszott, igen sokszor főszerepet.

A nézők többsége minden bizonnyal a Tizedes alakjaként őrzi emlékezetében: Keleti Márton A tizedes meg a többiek című kirobbanó sikerű, 1965-ös filmvígjátékában Molnár tizedest, a világháború utolsó szakaszában magát minden helyzetből kivágó, talpraesett katonát alakította. Legendás volt az Egri csillagok Dobó Istvánjaként, ahogyan az Isten hozta, Őrnagy úrban Tót Lajos szerepében. A Szerelmi álmokban Liszt Ferencet alakította, játszott még többek közt a Külvárosi legenda, a Fűre lépni szabad, az Alba Regia, a Két félidő a pokolban, a Legenda a vonaton, az Egy szerelem három éjszakája, a Honfoglalás és a Retúr című játékfilmekben, valamint a Nő a barakkban, a Kaviár és lencse, a Kegyenc, az Apaszív és A képmutatás szépségei című tévéfilmekben. A gyermekek is a szívükbe zárták, hiszen ő volt a Hupikék törpikék rajzfilmsorozatban Törpapa magyar hangja.

Pályafutása alatt szinte minden szakmai kitüntetést megkapott.

1955-ben és 1962-ben Jászai Mari-díjjal, 1966-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, 1970-ben érdemes művész, négy évvel később kiváló művész címet kapott. A Magyar Örökség Díjat 1996-ban ítélték oda neki, 1997-ben a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja lett, 2000-ben elsőként ő vehette át a Nemzet Színésze címet, ugyanebben az évben a Magyar Művészeti Akadémia is tagjai közé választotta.

A rendszerváltozás idején, a nemzeti-konzervatív oldal támogatójaként aktív közéleti szerepet vállalt, számos politikai rendezvényen felszólalt, kiállt a magyar kultúra védelmében, illetve következetesen síkra szállt a határon túli magyarok sorsának javítása érdekében.

Halála előtt néhány órával, betegségtől gyötörten, légszomjjal küszködve még színpadon volt az immár Pesti Magyar Színház néven működő Hevesi Sándor téri teátrumban.

Sinkovits Imre életének 73. évében, 2001. január 18-án hunyt el. Végakaratának megfelelően az Óbudai temetőben helyezték végső nyugalomra, temetésén a tisztelők többezres tömege mellett az államfő és a kormányfő is megjelent. Fia, Sinkovits-Vitai András és lánya, Sinkovits Marianne hivatása is a színház, a pódium. András visszaemlékezése szerint édesapja egész életét és pályáját a hit, a hűség, az egyszerűség, a szeretet és a szolgálat jellemezte. Óbudán 2011-ben utcát neveztek el róla, 2014-ben a Nemzeti Színház díjat alapított az emlékére; a Pesti Vigadó kamaraszínpada 2015-től viseli a nevét.

Forrás: MTI, MTVA Sajtóarchívuma (Fotó: Fortepan/Hunyady József)