A keresztények egysége nem holmi humanitás, hanem közös nevező Istenben
Vannak, akik úgy képzelik el a nagy keresztény egység létrejöttét, hogy az egyes felekezetek kihajigálnak az eleddig féltve őrzött tanaik közül minden olyat, ami egy kicsit is elválasztja őket egymástól. Mindannyian tudjuk, hogy ezzel a legrégebbi gyökerekkel rendelkező egyházaknak kellene a legtöbb kincsükről lemondaniuk. Ha pedig a belső tisztogatás megtörtént, végre szerethetjük egymást szabadon és egységben, mert végre teljesen ugyanolyanokká lettünk.
Azért erre a fajta egységesülésre láthattunk már példákat a történelem sárguló lapjain. A kommunizmusban azt sulykolták a fejekbe, hogy mindenki egyenlő. Mégis valahogy, valamilyen okból akadtak mindig „még egyenlőbbek”.
A „Világ proletárjai egyesüljetek!” szlogen végül zátonyra futott.
Ma mit hallunk? Ugyanezt: mindenki egyenlő. Mindenkinek mindent szabad. Tilos bárkit is korlátozni. Aki mégis ilyen cselekedetre vetemedik, azt azonnal ki kell irtani. És tényleg: mindazok, akik úgy gondolják, hogy van az életüknek egy abszolút vonatkoztatási pontja, amelyhez igazodni akarnak, és ez meghatározza a döntéseiket (mi több az egész világ működését), kirekesztőnek minősülnek, és jobb lesz, ha elhallgatnak. Aki figyelmes, észrevehette, hogy ez az egységesítő kísérlet sem sikerült – bár még nem kicsit forszírozzák, hátha mégis bejön…
A vétket a vétkessel egy kalap alatt elfogadó puszta humanitás végeredményben csak látszólag tűnik a szeretet netovábbjának. Olyan valaminek, amelynek a legméltóságosabb helyre kell kerülnie az elvárások alapján az értékítéleteinkben. Mert már kirekesztődni látszik a mindenek felett álló tökéletes szeretet, amely Isten fiának golgotai tettében érte el csúcspontját.
Ezzel a szeretettel, és egyáltalán a kereszttel, a „kereszteződéssel” ma már mit sem tudunk kezdeni. Nem értjük, vagy nem akarjuk felfogni a lényegét. Inkább az utóbbi. Mert ha fel- és befogadnánk, azonnal észrevennénk, hogy mely pontokon kell megváltoztatni az életünket. Az áldozat messiási etalonja határozná meg lemondásainkat és az igazságért felvállalt küzdelmeinket.
Egyedül a kereszténység az, amely nem alakít falansztert a világból.
Ez az a fajta globalizmus, ahol úgy válhatunk mindannyian Isten gyermekeivé, hogy eközben személy szerint, magunkra szabottan tapasztalhatjuk meg a menny szeretetét. Megmarad az egyéni identitásunk, miközben közösségbe kerülünk a többiekkel. Micsoda égi intelligencia kell ahhoz, hogy ebben az egységben egyenként tapasztalhassuk meg a személyes szabadságunkat.
Jézus az utolsó vacsorán elsóhajtotta a vágyát, amelyben a benne hívők egységéért fohászkodott az ő Atyjához. Keresztény felekezetek testvérei, legyen a mércénk a Megváltó keresztje! Ebből fakad majd azután minden, a tökéletest megközelítő szeretet.
Akkor közösen fogjuk meglátni az ellenség cselvetéseit. Együttesen utasíthatunk el minden, Isten eredeti teremtői szándékával homlokegyenest szembemenő pogányságot.
Közösen védjük majd meg a családot, ahol az apa férfi és az anya nő. Határozott nemet mondunk a biológiai nemtől elhajló nemi eltorzulásokra. Együtt védjük meg a gyermekeinket az alattomos cselvetésektől. És még sajnos folytathatnánk a sort…
És mialatt közösen küzdünk Isten igazságainak megvalósulásáért, egyszeriben értetlenül és meglepődötten fogjuk egymástól megkérdezni: vajon eddig hogyhogy nem együtt csináltunk mindent? És közösen érezzük majd az arcunkba és a szívünkbe, a közösségeinkbe és a szokásainkba belefúvó tiszta szellőt, amely kisöpör onnan mindent, ami eddig elválasztott bennünket Isten fiától – és ezért egymástól is.
Már megmozdultak a fák levelei. Valami elkezdődött. Mindjárt megvalósul az „egyek legyenek”… Ámen!
Gável András
Krisztus szétszakadt ruháját még összefércelhetik az egyházak
A kiemelt kép forrása: Rui Silva / Unsplash
