Amikor egy konzervatív felháborodik azon, hogy civil szervezetek a zsenge kisiskolások agyát mossák mindenféle genderideológiával, a balliberális oldal fuldokolva röhög a konzervatívok állítólagos befeszültségén: haha, még hogy leszbikussá válna egy kislány az érzékenyítő mesétől, micsoda hülyeség ez – mutatnak rá felvilágosultan.
Erre most szembejön egy 11. osztályosoknak – szinte felnőtteknek – szóló okostankönyv szorgalmi feladata, amely az egyes nemekre jellemző példák segítségével tárgyalja a nemek közötti kommunikációt, és mit látunk? Rögvest hiperventillálni kezd az ellenzéki térfél, Ungár Pétertől kezdve a Momentumon és a 444-en át az ezalényeg.hu-ig, mondván, nemi sztereotípiákkal indoktrinálják szegény kicsi 17 éveseket.
A kiakadás fő oka, hogy bevezetésként a kamaszoknak meg kell válaszolniuk a kérdést, melyik nem tagjai beszélnek azonos nemű társaságban jellemzően (ismétlem: jellemzően) például politikáról, sportról, autókról és kütyükről (és a másik nemről), és melyik nem tagjai inkább családról, érzelmekről, életproblémákról, ételekről (és a másik nemről).
„Az átideologizált oktatásban így veszik el az önállóság, az autonóm gondolkodás” – vizionálja a világvégét a Momentum politikusa. „Ilyen lekicsinylő, sértő módon beszélnek a nőkről és amúgy a férfiakról is” – tajtékzik az elempés.
Eleve ott kezdődik, hogy ha alapvető szövegértési nehézségekkel küszködöm, akkor nem próbálok bírálatot közzétenni egy nyelvtankönyvről. A „kizárólag nőkből álló társaságban jellemzően miről szoktak beszélgetni a nők?” kérdésben ugyanis sem nyelvileg, sem logikailag nem rejlik benne olyasféle doktrína, miszerint a nő csakis az ergonomikus fakanáltartással kapcsolatos bevált gyakorlatokról cseverészhet, vagy hogy egy nő ab ovo nem alkalmas szellemileg arra, hogy politikáról vagy tudományos kérdésekről folytasson diskurzust. Ehhez képest záporoznak a háborgások: „én a férjemmel szoktam politikáról beszélni!!!” (az tök jó, de a férj és a feleség eszmecseréje hol „homogén női társaság”?); továbbá: „akkor én nem vagyok nő?? mert én szoktam meccseket nézni!” (remek, néha én is, de ennek lehetőségét hol kérdőjelezte meg a feladat?). Nők százai már megint azt bizonygatják kényszeresen, hogy ők igenis ugyanazt csinálják, mint a férfiak – azaz lényegében felsőbbrendűnek, kívánatosabbnak állítják be a férfiakra jellemzőbb cselekvést. Mitől ez a kisebbségi komplexus?
Amikor mi a libaklikkel összejövünk, hatan összesen 15 egyetemi, illetve posztgraduális végzettséggel a zsebünkben üljük körbe az asztalt (a 16. megszerzése folyamatban, egy négygyerekes anyukánál). Vannak ott nemzetközi sikerek, műszaki karrier, tehát nagyjából minden, ami feminista szem-szájnak ingere. Csakhogy többnyire eszünkbe nem jut szakmai workshopot tartani, a magfúzióban rejlő lehetőségeket, vagy akár Dobrev Klára legutóbbi Facebook-posztját megvitatni. Arra bőven akad más fórum.
hirdetésAmikor ugyanis a többgyerekes anyuka elszabadul egy estére, amikor az egyedül élő kutató végre teázhat/koktélozhat egy jót a barátnőivel, pontosan arra van igénye, amire a lehurrogott nyelvtanfeladat sztereotípiaként rámutat: beszélgetni családról, érzésekről, problémákról.
„Bahh, hagy meséljem el, mi volt legutóbb anyóséknál, muszáj kiadnom magamból!”, „Úgy szeretnék már előrébb lépni és babázni, de még mindig késik a lánykérés”, „Ti is érzitek néha, hogy öregszünk?” – ilyesmi témák vannak napirenden, órákig. És lehet felhorkanni, hogy ez itt kérem a XXI. század, a nők márpedig nem „érzelmekről csacsogó egyszerű lények”, csak éppen ez butaság. Ha mi nem „csacsognánk” egymással érzelmekről és életvezetési kérdésekről, asztaltársaságunk egyik tagja például ma már nagy valószínűséggel elvált nő lenne, nem pedig kiegyensúlyozott nagycsaládos feleség. Mert átbeszéltük, ötleteltünk, megvilágosodott, buzdítottuk, és jé, megoldódott a dolog. Kérdés, lett volna-e hasonló haszna annak, ha ehelyett inkább kékharisnyákként a makroprudenciális politika kérdéseit vettük volna górcső alá.
És hát lehet itt tagadni a nyilvánvalót, de körülbelül az első válás után rendkívüli aha-élményeik szoktak lenni az embereknek, amikor elkezdenek töprengeni, mit rontottak el, és rábukkannak Mark Gungor vagy Pál Feri atya előadására a férfi és a női agyról, vagy valamely párterapeuta kézikönyvére a nemek közötti kommunikáció rejtelmeiről. Ezért sértődés és NER-propagandázás helyett felállva kellene ujjongani, látván, hogy a kérdéskör legalább egy suta, fakultatív gondolatébresztő feladat révén bekerült a középiskolai oktatásba – hátha a következő generáció egy-két tagja már felkészültebben fogja fogadni párjának megnyilvánulásait.
Francesca Rivafinoli
A szerző további írásait IDE kattintva olvashatja.
Kiemelt képünk forrása: Pixabay.com
