Egyre nyilvánvalóbb, hogy abortuszügyben (is) az életpárti és az életellenes erők küzdelme zajlik. Nem most kezdődött. A 2010-ben elhunyt Fekete Gyula író kőkeményen fogalmazott, amikor kijelentette, hogy az elmúlt nemzedékeket a magyar társadalom söpredékének tartja, mert 1956 óta – amikortól az abortusz legálissá vált Magyarországon – megközelítően nyolcmillió magzatot „mészároltunk le”. Békeidőben és önszántunkból. Majd hozzátette: a pozsonyi csatától kezdve, a tatárjáráson és a törökdúlásokon át, egészen a két világháborúig az összes háború együttesen nem követelte ennek a lélekszámnak a töredékét sem - írja Kovács Attila a Pestisrácok.hu-n.
Még 2005 nyarán történt, hogy napvilágot látott Koltay Gábor filmrendező alkotása, a Néma kiáltás – Requiem a meg nem született gyermekekért című dokumentumfilm – idézi fel cikkében Kovács Attila. A filmet bemutató sajtótájékoztatót a Belvárosban tartották – megdöbbentő érdektelenség mellett. Mint a cikk szerzője írja: „Ez a sajtótájékoztató drámai szembesülés volt számomra, duplán is. Egyfelől
ekkor jutott el a tudatomig, hogy a népesedési mutatók változatlansága vagy pláne romlása esetén a magyarságnak nincs már kétszáz éve sem a Földön;
másfelől pedig azt is észre kellett vennem, hogy ez alig érdekel bárkit is, sőt, pont hogy az ellenkezője áll fenn. Éppen a filmet övező totális elhallgatás idején terjedt el a hír, hogy bevezetés előtt áll az abortusztabletta, amely vény nélkül lesz majd kapható. Ez persze – ellentétben Koltay filmjével – nagyon sok újságban vezető hír lehetett.”
A Pestisrácok.hu oldalon megjelent cikkében Kovács Attila azt írja, bizonyos körök kifejezetten abban érdekeltek, hogy a magyarság – és más európai népek is – mielőbb olyan demográfiai mélypontra jusson, ahonnan már nem lesz visszaút.
hirdetésAmikor egyetlenegyszer sem hallja az abortuszra készülő anya – vagy az őt erre ösztökélő párja –, hogy a megölni kívánt magzat egy kicsinyke, de már nagyon is élő ember ott a szíve alatt, ráadásul saját véréből való, akkor igenis beszélhetünk ismerethiányból fakadó tudatlanságról.
Amikor viszont mindenünnen azt hallja valaki, hogy „az egyén szabadsága a legfontosabb”, vagy hogy „jogomban áll dönteni a saját testemről” – akkor az olyan mélyen beleivódik a közgondolkodásba, hogy szép lassan a társadalom túlnyomó többségének a véleménye lesz. Ez pedig a mi esetünkben már odáig fajult, hogy egy új élet létrejöttének már a kezdet kezdetén negatív elnevezése lett – olvashatjuk a Pestisrácok.hu oldalon megjelent cikkben.
Mint azt Kovács Attila megjegyzi,
egy magzatgyilkosság minden egészséges lelkületű emberben bűntudatot ébreszt, ami a kapcsolatok széteséséhez, az új kapcsolat ellehetetlenüléséhez, frigiditáshoz, vagy akár súlyos depresszióhoz is vezethet. A rémes esemény emléke pedig egy életen át kísért.
Csókay András idegsebész mesélte egyszer egy interjúban, hogy a vele beszélgető idős hölgybetegek, visszatekintve az életükre, egyetlen dolgot nem tudtak megbocsátani maguknak: azt, ha elvetették gyermeküket. Az abortált gyermek rémálmokban még hosszú évekig vissza-visszatér. Nem véletlen, hogy vonatkozó amerikai statisztikák szerint az abortuszon átesett nők az átlagnál kilencszer nagyobb eséllyel kísérelhetnek meg öngyilkosságot – olvashatjuk a cikkben.
Az írás teljes terjedelmében itt olvasható
Fotó: Fortepan; adományozó: Hunyady József
