2020 – menj már! Szubjektív évértékelő Lutter Imrével
Minden év tele van küzdelemmel. Vagy így, vagy úgy. De így még sosem volt. Legalábbis én nem emlékszem rá. Próbálok magam is úgy tenni, mint aki nemcsak túlél, hanem közben meg is él dolgokat, mintha ez is egy különös, kiváltságos helyzet volna, amit az előző generációk nem feltétlenül éltek át és tanultak meg kezelni. Mintha ez egy újabb készség, képesség, kompetencia volna, ami engem és az emberiséget gyarapít azzal a tudással, amivel túl leszünk majd a pandémián. De mindez hazugság. Belül szépen lassan összeroskad az ember, megkeseredik, örülnie kellene az év végi ünnepeknek, figyelnie a karácsonyfa és a csillagszóró fényeit, de nem tudja, hogy mit énekeljen:
Kis karácsony, nagy karácsony…
Nincs karácsony, van karácsony…
És akkor elő a pezsgőt, ki a dugót, koccintsunk a gyöngyöző borral arra, hogy megéltük az újabb évet! De közben csak arra tudok gondolni, hogy túl vagyunk talán azon, ami számunkra rémálom. Persze, ez nem háború, nem öljük fegyverekkel egymást, de valami köztünk is pusztít: ha közel kerülünk egymáshoz, az történik, ami a lövészárokban távolról szokott, hogy ez a láthatatlan kór, mint a bolha, mászik át egyikünkből a másikba és gyors reagálású hadtestből gyorsan növekvő számú holttest lehet szempillantás alatt. És mert sokáig kell várni a végkifejletre, amikor talán tényleg túl leszünk ezen, az a bizonytalanság, amit a jövő tartogat számunkra, még türelmetlenebbé, ingerlékenyebbé és ellenségesebbé tud tenni bennünket.
Embert az emberrel szemben, magyart a magyarral szemben, kultúrát az állítólagos kultúrával szemben.
Mennyien elmentek: Csukás István, Szőcs Géza, Győrffy Miklós, Chrudinák Alajos, Benedek Tibor, Bálint gazda, Szűcs Lajos, Benkő László, Balázs Fecó, Bergendy István, Verebély Iván, Pécsi Ildikó, Böröndi Tamás – hogy néhány magyar kiválóságot említsünk. A világban: Ennio Morricone, Pierre Cardin, Diego Maradona, Jiří Menzel, Ronald Bell, sokadmagukkal. Egy részük a Covid áldozata lett, más részük más miatt ment. A végkifejlet, a ránk maradt és sok esetben elmaradt hagyatékrész szempontjából mindegy.
Számomra is fájdalmasan indult az év, rögtön temetéssel kezdtem, ráadásul a legjobb barátaim egyike, a Magyar Versmondók Egyesületének alapító elnöke, Kiss László hagyott itt, mintha megérezte volna, hogy a következő hónapok valami olyasmit tartogatnának a számára, amivel képtelen azonosulni vagy megbirkózni. A bezártság, az egymás iránt tanúsított kötelező távolság, az impulzusok elmaradása, az életmód feladása félig vagy tán egészen, a kultúra gépies közvetítő közegbe történő száműzetése, minden bizonnyal ugyanoda vitték volna, mint a hirtelen halál.
„Tudod, mi volt a hét csoda?
egy újszülött kis homloka,
egy falevélen az az ér,
amely a gyökerekig ér,
egy szó, mely idejében jött,
egy darab ég a csönd fölött,
egy kéz, amely utánad nyúlt,
mikor csillagod földre hullt,
télen egy jó meleg szoba,
s ha szépen érkezel… Oda.”
(Szabó Éva: Hét csoda)
A bezártság értelemszerűen megnövelte a virtuális sztrádákon utazók számát és idejét: sokkal többet utazott mindenki a világhálón, sok tekintetben mégis úgy lelassult az élet, mint az internet a túlterheltségtől. Azokban a terekben is megszűnt az intimitás, ahol finom, fészekmeleg otthont épített az emberiesség, a művészet, ami egyébként most először tényleg úgy keresi közönségét, hogy valódi funkciójának próbál megfelelni: a hétköznapok nehézségeit, monotonitását, magányát segít átvészelni, feldolgozni, feledtetni, s azt hiszem, ez lenne a valódi funkciója is. Akkor is, amikor nincs világjárvány.
Ez az egész helyzet kicsit groteszkké is változott: a bezártság, az egymásra utaltság és egyben mások nélkülözése, a kényszer és annak tudatosulása összekavarta az érzelmeket.
Nehezen emészti az ember, ha megszűnnek a társadalmi kapcsolatok, mert mégis csak társas lény, ezt Aronson óta tudjuk is, nem csak érezzük.
Olyan ez, mint két szerelemes, pár napos életére örök hűséget fogadó légy hirtelen jött páros fogsága, amiről nem akar tudomást venni. Ahogy Örkény István írja a Nászutasok a légypapíron című egypercesében:
„Nem mentek sehová. Minek is? Itt ez a szép Budapest, mondta az ifjú férj, van itt színház, mozi, hangverseny, látnivaló elég.
Otthon maradtak. Szépen, szerelmesen teltek mézesheteik.
Egy délután azonban, úgy fél hét felé, fölakadtak a lámpáról lelógó légypapíron.”
A kevesebb néha több elve alapján egymás elviselése lett a fő kihívás az izgalmas, együtt töltött idő helyett. Ami közben cirkuszból semmilyen értelemben nem volt hiány. A színházi élet, a zenei világ, az irodalom, az alkotók, a művészek mind megpróbáltak alkalmazkodni egy új, ideiglenes helyzethez, amiről már most láthatjuk, hogy nem ideiglenes.
Megváltozott a világ. Nem lesz ugyanolyan, mint a járvány előtt.
Amilyen csodálkozva nézzük ma azokat a filmeket, ahol bizonyos jelenetekben a bárokban, vagy épp a repülőgépen rágyújtanak a vendégek, utasok egy hosszú szipkás cigarettre, ugyanilyen furcsának tűnik egy étterem vagy szórakozóhely, tömve a vendégekkel, akiket látván rögtön a félelem vagy a kétely fordul meg az ember fejében, és ez borzasztó. Az elmaradó öleléseket éppúgy nem hozza vissza semmi, mint a maszk mögött ragadt mosolyt és bánatot, az emberi érzések kivetülését, az érzelem megtestesülését a mimikában. De nem jön létre megannyi bravúros előadás, koncert, hangverseny, kiállítás, könyvbemutató, konferencia, utazás, mint ahogy létrejön számos új, eddig nem gondolt, innovatív produktum. Más világ lettünk.
Ám nem mindenki élt a technológia adta lehetőségekkel, s akik éltek vele, sem minden esetben lettek pozitív, teremtő erői a mindennapoknak. Elég, ha saját közösségi oldalaimra pillantok. Vagyis az ott megjelenő kommentekre. Az értelmesen beszélgetni próbáló emberek sokasága közé egyre gyakrabban vetődik a következményekkel nem törődő, indulatokat gerjesztő troll, akinek a hang addig fontos, a felület addig aktív, amíg a gyűlöletét ilyen vagy olyan formában ki nem fejti, s aztán el is tűnik, maga után hagyva a mélybe húzó sarat.
Iszonyú volt látni, mennyire képesek egymást gyűlölni emberek. Számomra 2020 ebből a szempontból is páratlan volt.
Ismerős Lázár Ervin meséje a kék meg a sárga pöttyről? Amik addig fészkelődnek, vitatkoznak, feszülnek egymásnak, míg össze nem olvadnak, s lesz belőlük egy zöld pötty. Pedig valami ilyesmi történik velünk is, ezért kár egymásnak esni…
„Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.”
(József Attila: Levegőt!)
Mindenkinek megvan a felelőssége és a dolga. Együtt úgy tudunk tenni, ha figyelünk a többiekre, ki-ki a körülötte élő emberekre, mások, ha nagyobb a hatótávolságuk, mindenkire. Én a magam területén, a versekkel próbálok tenni azért, hogy megtaláljuk az egészséges középutat.
Hogy a kultúra ne az elit szórakozása legyen, ne valami elvont, fennkölt, megfoghatatlan maszlagként kezeljük, mert az mindenki sajátja, az életünkben megtalálható értékek találkozása. Jó példa erre a Bujtor István Filmfesztivál, amely idén talán az egyetlen olyan filmes seregszemle volt, amely nem virtuálisan valósult meg. Jó példa a Nemzeti VERSeny, amit a Nemzeti Színház és a Magyar Versmondók Egyesülete a járvány ellenére rekordszinten rendezett meg, már csak a döntő várat magára.
Hogy szerte a Kárpát-medencében, a diaszpórában, a világ magyarsága az anyaországgal együtt tudott verset mondani, verssel emlékezni Trianon százéves fájdalmára éppúgy, mint József Attila születésnapján, április 11-én a költészet által reprodukált emberi érzésekre. Jó tudni, hogy valós igény van egy olyan műsorra az ATV-n és a YouTube-on is, mint a „Sorok között Lutter Imrével”, semmivel nem összehasonlítható, hogy a magány karácsonyán több mint 70 ezer embernek sikerült boldog perceket szerezni egy online kívánságműsorral versben, vagy hogy a versek tudnak annyira népszerűek lenni, mint a saját YouTube csatornámon Heltai Jenő, Ady Endre, József Attila, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Reményik Sándor, Illyés Gyula,Weöres Sándor, Bella István, avagy a kortársak költeményei, sok százezres, összességében milliós nagyságrendű éves nézettséggel.
Amikor beütött a pandémia, nyomban forgattam az M5 csatornának a Felsős című műsor versrovatát. A járvány kezdetekor elindult az Alsós – sulikalandok című műsor ugyanott, amelyben a Gyerek verspercekkel folytattam. Nagyon sok energiát ölelt fel, nagyon sok munkát, kreativitást és tanulást igényelt az én részemről is az, hogy naponta kettő-négy újabb versel, prózával, azok hétköznapi közegbehelyezésével, interaktív párbeszéddel, élményszerű anekdotáival úgy tudjam tanítani az ifjúságot, hogy közben minden színes és szórakoztató legyen. De kellett, mert sok százezer fiatal várta. 
Eközben folytattam a YouTube csatornámon és a Facebook oldalamon a „Vers mindegy, kinek” című sorozatomat, minden nap egy verssel, mondva, megfilmesítve, versképszerűen. Majd a pandémia első hullámának végén elkezdtem a Sorok között Lutter Imrével című műsor második évadának felvételeit, összesen 41 epizód rögzítését, amik az ATV, az ATV Spirit, a Spirit FM, a YouTube és a Spotify felületein is megjelennek, mindig más formában. Ez a műsor arról szól, hogy egy-egy ismert barátommal arról beszélgetünk, hogyan változtatta meg az életüket egy vers, és mit gondolnak a világról. A legkülönbözőbb hivatású ismeretségek, színészek, sportolók, zenészek, humoristák, ügyvédek, politikai elemzők, előadóművészek, műsorvezetők jelennek meg a műsorban, és világnézettől függetlenül tudunk a világról beszélgetni. Így lesz az ő világuk az enyém, az én világom az övék, és ezáltal lesz mindenkié, függetlenül attól, hogy éppen melyik politikai táborhoz, melyik vallási felekezethez, melyik nemhez, társadalmi réteghez, városhoz, községhez, hazai vagy határon túli településhez kötődnek.
Itt egyetlen értékrend van, a kultúra. És a kulturáltság.
Ez utóbbiból viszont egyre inkább érzem a hiányt a hétköznapokban. Én magam már kerülöm azokat a helyzeteket, amikor tömegbe kellene mennem. Nemcsak a járványveszély miatt, hanem azért is, mert rossz látni, hogy az emberek fújnak egymásra, ahogy képesek egyetlen szón összeveszni, s amilyen hangnemben képesek egymásnak esni, annyira képtelenek egymás szavát meghallani vagy épp csendben maradni. Ez a borzasztó zaj nemcsak az utcán, a tömegközlekedésben, a boltokban, a kocsmákban van jelen, de jelen van a közösségi média felületein is. Ha egy köztudottan jobboldali értékrendű emberrel beszélgetek a képernyőn, akkor bizonyos hozzászólók elintézik azzal, hogy hányás-jeleket pakolgatnak a kommentjeikben, még mielőtt egy kockát is láttak volna abból. Ha vélhetően baloldali értékrendű emberrel beszélgetek, akkor a másik oldal elintéz azzal, hogy soha nem hajlandó a műsornak otthont adó csatornát, az ATV-t megnézni. 
És lassan belefáradok abba, amit Karinthy is tesz az Előszóban, hogy megmagyarázzam egyenként, mindenkinek külön-külön… Azt, ami evidens. Hogy a kultúra, az érték nem csatornafüggő, de még csak nem is emberfüggő, hanem mindenki fölött áll, az egy objektív mérce és egy objektív magatartásmintát nyújtó jelenség, amit soha nem taposunk a sárba. Különösen akkor nem, ha mi magunk nem tettünk le olyat az asztalra, ami mások számára akár a fizikai, akár a lelki megbékélést, az értékorientáltságot, a kulturált helyzetkezelést, az empátiát, az egymás iránti érzékenységet, a haza, az emberek, a világ előremozdulását segítette volna. Hogy
nem bírálunk úgy másokat, ha mi magunk egyébként semmi olyat nem tettünk, amire mások felfigyelhettek volna, pozitív értelemben.
És ilyen szempontból mindegy, hogy nem akartuk, vagy nem volt lehetőségünk rá, de ha valaki egy életművet épít fel azért, hogy több maradjon utána, mint egy sírkő, és az az utókor számára is utat mutathat, akkor az a hazáért dolgozott, és azt nem tiporhatja lábbal egyetlen olyan ember sem, aki azt gondolja, hogy a billentyűzet vagy a telefonja révén neki joga van bárkire hányni.
Szóval én azt hiszem, a társadalom sok szempontból nincsen jó állapotban. Úgy is mondhatnám, hogy beteg. Miközben nagyot fordult a világ, sokan a saját emberségükből fordulnak ki, képtelenek elviselni mások véleményét, ha az nem egyezik az övékkel, és képtelenek többet akarni annál, mint amit egy kommersz álkulturális, vagy a kultúra látszatát is mellőző műsorfolyam adhat (műsorfolyam tévében, interneten, kultúrában, közéletben), ami immár az életük részévé, vagy konkrétan az életükké válik.
„Kizökkent az idő; – oh, kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt”
– mondja Hamlet Shakespeare történelmi művében, Arany János örök érvényű fordításában.
És „Nem zökkent ki az idő. És ‘ó kárhozat’, nem születtünk, nem mi születtünk helyretolni (legfeljebb el)” – írja Petri György.
Az eredeti idézet az, amit Arany, Ady Endre, Gobbi Hilda, Márkus László, Vidnyánszky Attila, Máté Gábor, Korda György, Molnár Ferenc Caramel vagy Huzella Péter éppúgy érezhetett, érezhet, mint én vagy bárki más, aki teljes szívvel és mint a buldózer próbál tenni a magyar kultúráért, a magyarok kulturáltságáért, csak azért, mert az identitása magyar, a céljai meghatározóak, és abban hisz, hogy amit tesz, az másoknak is jó. Aki önmagára nem célként, hanem eszközként tekint, és nem a magamutogatás, hanem a tetteinek a célja, ábrándja és hosszútávú hatása határozza meg azt, hogy mit tesz.
Nem kellene minden pillanatban egymásnak esni. Persze mindehhez az is hozzá tenne, ha a médiából nem ömlene ránk a méltatlan, lelketlen, erkölcstelen és etikátlan programáradat.
2020 ebben sem hozott újat, átütőt, de hozott kiüresedetté vált témákat nagy csinnadrattával. Én nem hiszem, hogy az a való világ, amit ott látunk, szenteste, amikor a jobb sorsra érdemes nemiség különböző aktusait elemzik mikrofont nem tűrő hangvételben ötig számolni nem tudó, a szexért és a hírnévért trágárkodó és meztelenkedő fiatalok. Nem hiszem, hogy VIP-nak (very important person, jelentése nagyon fontos ember) lehet hívni egy börtönt megjárt bűnözőt, akár egy farmon is, ahol épp társat keres magának, és nem gondolnám, hogy a tévécsatorna feladata egy bankrabló hitelesítése volna. 
Nem gondolnám, hogy a butaság, a hülyeség vicces, csak mert észbontóknak hívjuk az átlag alatti IQ szinttel rendelkező, s erre büszke „játékosokat”. Nem szeretnék összeköltözni – különösen nem a közönség szeme láttára – senkivel, nem hogy 24 órára, de egyre sem, hogy valós kérdés, kíváncsiság nyoma sem fedezhető fel a képernyőn egy tudást, műveltséget nélkülöző, a világ iránti bármilyen érzékenységet soha nem mutató, a bulvárból megélő celeb műsorvezetőnél, aki engem csak eszközként használna, hogy róla beszéljenek. Nem szeretnék több káromkodást hallani hírműsorban, vagy mások meggyalázását, kigúnyolását hallgatni hírháttér-műsorokban. Nem gondolnám, hogy a mindenféle logika, vágy és érzelem nélküli harcias küzdelem mindennapos terepe az, ami kizárólagosan érdekli a nézőt egy üvöltöző, egykor jobb sorsra érdemes sportkommentátorral. És borzasztóan unom, hogy még mindig hír tud lenni, hogy B. Krisztián mit mondott (mintha bármit is számítana az, akinek annyi az értékrendje, hogy milyen órája vagy autója van, amit kölcsön kapott), hogy V. Timi melyik férfitestben látja elhunyt férje reinkarnációját, hogy B. Éva megint meztelenre vetkőzött, vagy hogy S. Norbert a legapróbb szociális érzékenység nélkül kirakatba teszi napsütötte hasát a kényszerből bezárkózott világ előtt és azzal élcelődik, hogy azért utazik a járvány közepén a világ másik végére, mert ez neki jár és különben is, egészséges barátja még nem halt meg a koronavírusban, csak idős, beteg és kövér ember (mi van???).
Nincs illúzióm. Ránéztem 2020. január 1-jén a Hírkeresőre, és tele volt szennyel, semmitmondó álhírrel, amit érdekességnek tartanak sokan, azok, akik a laborban előhívják, s azok, akik fogyasszák. Ugyanez lesz 2021-ben is.
Adytól tudjuk, hogy lesz élet a perc-emberkék után. De addig is nagyon hiányzik Vitray Tamás értő és értelmező szerepe, ami egykor mindenkihez eljutott, és tömegek életéből hiányoznak a valódi, nagy idolok, akiknek a tetteiért, az alkotásaiért, az életművéért lehet rajongani, s akik utat mutatnak, iránytűk lehetnek az életben. Különösen akkor, amikor magunkra vagyunk utalva és feje tetejére áll a világ egy láthatatlan erőtől.
„De jó lenne jónak lenni,
csak a szépet észrevenni,
nem félni, és nem remegni,
mindig, mindig csak szeretni.
De jó lenne jónak lenni,
a nagy Istent megkeresni,
a lábához kuporodni,
és az Igét befogadni.”
(Juhász Magda: De jó lenne…)
Ömlesztve hullik ránk a guano, és mindenki, aki maró gúnnyal csak ócsárol, másokat bánt, fröcsögve kioktat, pusztán azért, mert nem azonos módon gondolkodik vele, ám önmaga semmit nem próbál megtenni annak érdekében, hogy ez az ország legalább egy kicsit is előre mozduljon, az ő saját kicsiny területén, az mindehhez asszisztál, az öntömjénezőket élteti, a kulturált létezést tagadja vagy teszi lehetetlenné.
Ne feledjük, honnan jöttünk és miért:
„Gömbölyű szivárvány
egykoron valék –
Isten szalmaszálán
rezgő buborék.
Majd a földre hulltam
fénylő mag gyanánt,
látni úgy tanultam
tőled, földanyánk.”
(Buda Ferenc: Isten szalmaszálán)
Ebben az évben sok minden nem volt könnyű. De sikerült egy hiánypótló népmesekönyv kiadása a legnagyobb hazai szakemberekkel, a magyar Versmondók Egyesületének művészeivel, szakembereivel vállra vettük és vittük megkapott örökségünket, a Versmondó folyóiratot, negyedévenkénti kiadással, rendületlenül szerveztük a valódi és a virtuális térben zajló versközpontú fesztiváljainkat, közösségi rendezvényeinket, programjainkat, táborainkat. És működnek tovább, most épp online, az ország Népmese Pontjai, gyönyörű kötetek látnak napvilágot, és emberek tízezrei, százezrei fogják meg egymás kezét a világhálón, mert a felsorolt rengeteg rossz között annyi sok a jó is…
Most mégis nehéz. Nekünk és mindenkinek.
Épp szenteste írtam:
Van karácsony, nincs karácsony,
Furcsa álom lóg a fákon…
Nincsen se hó, se nagy hideg,
Az ember mégis didereg.
Nincs közelség, nincs ölelés,
A jó akarat most kevés.
Távol két vigyázó szempár,
Ünnepelni senki sem vár.
Mérhetetlen vágy és ének,
Kibír sokmindent a lélek…
Kis karácsony, nagy karácsony,
Nincs karácsony, van karácsony.
Stílusosan azt is mondhatná az ember, hogy itt az új kezdet. Vasárnap van. És minden egyes nappal újra indul a hét. S ebben az újraindulásban benne van az újjászületés, benne van Jézus szenvedésének sok-sok apró mozzanata, amit ránk hagyott örökül, hogy érezzük a világ súlyát. A hétfő ne legyen a hét fő bűn kezdete! Ha elfáradunk, a hét közepén ne mondjunk csütörtököt! A szombat úgy teljen pihenéssel, amíg egy világot teremtünk magunk köré. Akarjunk valami újat, valami jobbat, mint amilyen volt, mert csak így indulhatunk emberként, jobbító szándékkal a holnap irányába!
„Álmodtam egy világot magamnak,
Itt állok a kapui előtt.
Adj erőt, hogy be tudjak lépni,
Van hitem a magas falak előtt.”
Ahogy Pataky Attila énekli, álmodjunk, építsünk, tárjunk kapukat, lépjünk be!
Ez volt 2020. A számmisztika is azt mutatta, hogy sok nehézségre számíthatunk. De ez azért annál egy kicsit több, és nincs már illúzió, hogy a szilveszterrel nincs vége az óévnek…
Én már csak Nagy László versével merek kérni:
Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.
Szilveszter van. Tizenkettőt ütött az óra, de sok tekintetben a huszonnegyedik órában vagyunk. Ha lehet, mindenki csak azt tegye meg egy jobb, élhetőbb Magyarországért, ami tőle telik. De azt feltétlenül és következetesen. 20-21, mintha a két század határának igazi kapuja volna, úgy áll előttünk. Higgyünk benne. Én azt kívánom, írjon hozzá gyönyörű klasszikusokat Buda Ferenc, Ágh István, Serfőző Simon vagy Szabó T. Anna, árasszon el az életből hozott szabadversekkel Rakovszky Zsuzsa, Kukorelly Endre, Krusovszky Dénes vagy Turczi István, szórja ránk limerickjeit Varró Dani, adjon a szánkba zsoltárt a népdalok nyomán Lackfi János, játsszon a szavakkal Vass Tibor, foglalja dalba a jelenségeket Erdős Virág, Beck Zoli, Sziámi, ringassa hintázó sorokba a vágyainkat Háy János és Tóth Krisztina, történetbe Parti Nagy Lajos, Szálinger Balázs, Grecsó Krisztián vagy Krasznahorkai László. S akkor a vers, amely menedék, amikor kell, vagy épp kimondja helyettünk, amit nem merünk vagy nem tudunk, átlendít egy új világba, amit 2021 hétköznapjai hozhatnak el talán.
„…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorúan nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak s higgyünk rendületlen
S ne csak így decemberben.”
(Juhász Gyula: Karácsony felé)
Halló, ez itt a remény hangja! Kívánok egészséges nevetést, mosolyt takaró maszk nélkül. Kívánok forró csókokat, szoros kézfogásokat, meleg öleléseket, lélektől lélekig hatoló nagy beszélgetéseket, s hogy tűnjön el, amennyire csak lehet, a mindennapokat, az életet megfertőző vírus. Legyünk mások által önmagunk, becsüljük meg, amink van, kultúrában, örökségben, társakban egyaránt. És legyen az empátia olyan része az életünknek, mint a maszk vagy a kézfertőtlenítő, ami nélkül nem megyünk emberek közé.
Legyünk újra együtt. Tényleg…
Lutter Imre
A szerző Bánffy- és Radnóti-díjas előadóművész, műsorvezető, producer, a Magyar Versmondók Egyesülete és a Latinovits Emlékmű Alapítvány kuratóriumi elnöke
(A fotókat Lutter Imre bocsátotta rendelkezésünkre.)
