Trombitás Kristóf: Eljött az idő, hogy kilépjünk az Európai Néppártból

Hosszú ideig azon az állásponton voltam – cikkben is megörökítettem vélekedésemet -, hogy dacára a folyamatos és egyre súlyosabbá váló csatározásoknak, a Fidesznek igenis helye van az Európai Néppártban és annak parlamenti frakciójában. Véletlenül sem azért, mert bármi illúzióm is lett volna arra nézvést, hogy az európai, mainstream jobboldalban fikarcnyi valódi jobboldaliság is maradt.

Szilárd meggyőződésem, hogy a jelen formájában létező Európai Unió egy válságtünet, vagy éppen maga a válság.

Ez a gigászi kölcsön persze ideig-óráig elodázhatja a nyilvánvalót, de az „európai álom”, amely a 19. században még fellelhető volt – főleg azokban az országokban, amelyek valamennyit felvillantottak az archaikus rendből -, nagyjából az első világháború után véget ért. Onnantól kezdve totális vezérszerepet kaptak azok áramlatok, amelyek a 18. századtól próbálták átvenni a hatalmat. És minekutána a hagyományos monarchiák végleg elvesztek, immár akadálytalan volt az út 1917 és 1968 előtt. Újfajta európai álom született, az a mindent felzabáló, nemtelen és gyökértelen massza, ami vezérelvként csak az abnormalitást ismeri és immár mindent a szélsőjobboldalisággal azonosít, amit még 30 éve is döntően a normalitás részének látott a társadalom többsége.

Visszatérve a Néppárthoz: az európai konzervatívok pontosan az említett folyamat szekértolói. Viszont (és ez egy sokszor aláhúzott viszont) mégis megérte a társasághoz tartozni, mert ha már egyértelmű, hogy eszmeileg és világnézetileg az európai freak show a szakadék felé tart, érdemes gazdaságilag a legjobban kijönni belőle – idehaza pedig igyekszünk vigyázni a sajátjainkra. A Néppárt sokáig védelmet is jelentett a szélsőbalos fenyegetésekkel szemben, számos harcostárs is fellelhető volt a soraik között. Ha véd- és dacszövetségről túlzás is volna beszélni, de volt némi szövetségesi alku. Szóltak reális, objektív okok a tagság mellett.

Mára ebből semmi sem maradt.

Az európai értelemben vett konzervatívok pontosan úgy próbálnak tönkretenni minket, mint ahogy bármelyik, nevében is balos alakulat. Immár a világon semmilyen védelmet sem jelentenek – esetleg még a CDU-CSU szövetség, de ők sem a bajtársi kötelék miatt, ne legyünk naivak -, és a Napnál is világosabb, hogy meg akarnak tőlünk szabadulni. Bizonyítaniuk kell a gazdi felé, hogy ők Jó Emberek™, akikre mindig számítani lehet. Korábban még azt is felhoztam érvként, hogy nézzük meg: a lengyeleket az elmúlt években európai szinten talán még nálunk is több támadás érte, és ennek bizonnyal az is oka volt, hogy a PiS nem tagja egyetlen nagyobb frakciónak sem az Európai Parlamentben. Nincs egy nagy testvér, aki kiálljon mellette. 2020-ban erre az érvre is elmondhatjuk, hogy okafogyottá vált: a lengyelek pontosan ugyanazt kapják, mint mi.

Úgyhogy tegyük fel a kérdést: mit is keresünk még mindig a Néppártban?

Abban a szövetségben, ahol egy sokszoros bocsánatkérés is csak reménykedést adhat arra nézvést, hogy Deutsch Tamást nem zárják ki a frakcióból, mert tett egy olyan kijelentést, aminél Donald Tusk csak az idén legalább két alkalommal sokkal durvábbat is megeresztett. Az eredmény? Nyilvánvalóan semmi, hiszen Tusk is Jó Ember™, aki bármit mondhat, mert a demokráciát védi. Pár évvel ezelőtt amúgy Heller Ágnestől is megtudhattuk egy vele készült interjúból, hogy a demokrácia helyreállítása érdekében szükségszerűen minden arra irányuló cselekedet demokratikus.

Szervusz, 1949!

Teljes mértékben megértem, hogy ilyen magasságokban lavírozni kell és nem hirtelen dönteni, de lassan tényleg ott tartunk, hogy a sok szempontból kárhoztatható, de végül általában a magyarok felé konstruktív Angela Merkel az egyetlen okunk arra, hogy próbálkozgassunk a Néppártban. Ugye, érezzük, hogy ez mennyire vékony jég?

Abban bízom, hogy Szijjártó Péter miniszter úr nem ok nélkül tette tiszteletét az elmúlt napokban számos, még valóban jobboldali pártnál Európa-szerte. Ő mondta azt is, hogy hisztérikus cselekvésnek tartja a néppárti frakció Deutsch Tamással szembeni boszorkányüldözését.

Megpróbáltuk, éveken keresztül küzdöttünk, majd újra és újra szembesülnünk kellett azzal, hogy akiket mi elfogadnánk szövetségeseknek, azok nagy ívben tesznek ránk és egyre többször csatlakoznak a vonyítókórushoz, egészen addig a pontig, amikor már nem is látjuk, hogy a kórusban – legalábbis névleg – ki van velünk és ki ellenünk.