Emberek, tényleg ez lenne a karácsony?!
„Apa, azt mondták a suliban, hogy a csángó gyerekeknek gyűjtünk karácsonyra. Mindenkinek össze kell állítani egy cipősdoboznyi ajándékot” – közlik a gyerekeim az iskolai ukázt. „Ja, és húztunk is az osztályban!” – teszik gyorsan hozzá. „Nekik is kell majd adniuk valamit, de max. ezer forint értékben!” Vagyis apuka, legyél megnyugodva, egy olyan kötelező figyelmességhez kell hozzájárulnod, ami talán annyira nem is fog fájni.
El szoktam gondolkodni, így adventben, hogy szép-szép ez a nagy jótékonykodás meg a rengeteg figyelmesség, amellyel felkaroljuk a szükséget szenvedőket, de vajon
látjuk még az Ünnepeltet?
Szeretek meglepetést okozni, nem erről van szó. Mégis azon kapom magamat, hogy belülről kiabálok magamban: „Állj meg, világ! »Jézuska« hol marad?”
Nem azért szorít a cipősdoboz, mert ne karolnék fel bárkit szívesen, ha megtehetem. Azért érzem félresiklottnak ezt a nagy igyekezetet, mert az ünnep eredeti értelme elveszni látszik közben. Vagy az is lehet, hogy már régen elveszett. A forma megmaradt, és szükségképpen új tartalommal kellett megtölteni…
És hát, kérem szépen, milyen is az ember? A régi, el nem múló boldogságot hordozó tartalom helyett jön a „minőségét megőrzi december harmincegyig” szavatolású érzelembonbon. Előre félünk, szorongunk, hogy az éves családi érzelemömlést miképpen húzza majd keresztbe a pandémia. Mert úgy véljük, ha ez a pusztán érzelmi szinten megjelenő, csilli-villi szeretet kimarad ebből az évből, kvázi értelmetlen lesz minden.
Pedig nekem valami olyasmi rémlik az első karácsonnyal kapcsolatban, hogy ott ez az érzelmi kvóciens igencsak hendikeppes volt. Ennek ellenére megtörtént a csoda. Megtört az átok. Az Isten újra teljesen egységbe kerülhetett az emberrel.
A Születésnapos a legjobb barátunk lett, mi több: testvérünk. Ő véresen komolyan vette, hogy bebizonyítsa a szeretetét irántunk. Tökéletes választ adott a keresztkérdésre.
Azt gondolnám, hogy van az évnek további 364 napja, amikor egymást ünnepelhetjük, kifejezhetjük a szeretetünket egymás iránt. De amikor a Szeretet megszületik a Földre, akkor csak őrá kellene figyelnünk. Ha ez sikerülne, akkor a valódi, el nem múló Szeretet venne szállást a mindennapjainkban. Onnantól kezdve pedig nemcsak a humanitás és az empátia diktálta szeretetakcióink indítanak majd bennünket cselekvésre, hanem az, aki ennek az egésznek a forrása. Onnantól kezdve megvan a referenciapontunk, az etalon – és a cipősdoboz sem szorít majd bennünket…
Gável András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:
Kiemelt képünk forrása: Pixabay
