A gyermek számára az édesanyja hangja a legszebb a világon

Elég összetett az életem, sokrétű a munkám. Ebben helyet kap a zeneterápiától kezdve a zeneterápiás szemléletű baba-mama foglalkozáson át természetesen a színpad is. De nem szabad elfeledkezni arról, hogy én elsősorban kétgyerekes édesanya vagyok, és ez életem legfontosabb feladata – mondta Paár Julianna előadóművész, zeneterapeuta a Vasárnapnak adott interjúban.

(A régi ismeretségre való tekintettel az interjú tegező formában készült.)

Paár Julianna  (A képet Paár Julianna bocsátotta rendelkezésünkre. Fotó: Somogyi Lajos)

– Hogyan kezdődött a zenéhez, majd a népzenéhez való kötődésed?

– A zene már kisgyerekkorom óta jelen van az életemben egészen elemi szinten, a népzene nyers ereje iránti rajongásom csak később, kamasz koromban született. A szüleim nagyon szerettek énekelni, és mindenki zenélt is a családban hobbi szinten. A zenére való nyitottságot és szeretetet egészen biztosan otthonról kaptam. De a felmenőim között nem volt senki, aki professzionális szinten űzte volna ezt a szakmát, tehát mi a férjemmel első generációs zenészek vagyunk.

– Mi az az értékrend, amit otthonról hoztál, és amit tovább szeretnél adni a gyermekeidnek?

– Nagyon sok követendő mintát kaptam otthonról. Konzervatív családban nevelkedtem, ahol a helyükön voltak azok a klasszikusnak számító értékek, amik manapság felbomlóban vannak, vagy átkereteződnek. Meghatározó volt az életemben, hogy anya-apa egy egymástól elválaszthatatlan egység, akik nem csupán párkapcsolati szinten működnek együtt, hanem a hivatásukat is együtt űző iparművészek. Talán nem véletlenül választottam én is egy olyan férjet magamnak Bognár András nagybőgős személyében, akivel folyamatosan, immár 12 éve zenélünk együtt.

A család (A kép kizárólagos tulajdonosa Paár Julianna)

– Elvégezted a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népzene szakát mint előadóművész és zenetanár, majd az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán okleveles zeneterapeutaként is lediplomáztál. Miért kezdtél el zeneterápiával foglalkozni, mi vonzott ebben a pályában? Hiszen ekkor már évek óta énekeltél a népszerű Tárkány művekben.

– Mindig is olyan személyiség voltam, akinek nagyon fontos volt az emberek közelsége. Szeretek színpadon állni, hazugság lenne azt mondani, hogy nincs bennem egy ilyen vágy, de az én színpadi létem most már teljesen egybeolvad egyfajta zeneterápiás tevékenységgel. A színpadon a középpontban vagyok, a közvetítés vezető szerepét töltöm be, míg egy terápiás helyzetben hozzásegítem ahhoz a résztvevőket, vagy akár azt az egy személyt, aki jelen van, hogy ő váljon közvetítővé a zene által. Nem tudnám már egyiket a másik nélkül csinálni, mert mindkettőt egy nagyon erős önismereti, saját élményes tapasztalásnak élem meg.

Dúdolj! Ringass! Táncolj! (A képet Paár Julianna bocsátotta rendelkezésünkre. Fotó: Németh Anna)

– Hogyan született meg benned a Dúdolj! Ringass! Táncolj! gondolata?

– A 2015-ös év egy fontos fordulópont volt az életemben. Egyrészt akkor lettem okleveles zeneterapeuta, másrészt ebben az évben született meg első gyermekem, a kisfiam. A vele való kapcsolódásom, ez a korai anya-gyermek viszony alapvetően meghatározta a későbbi tevékenységemet.  Azt gondolom, hogy ez a periódus nagyon fontos nemcsak az anya, hanem a gyermek életében is. A gyermekkorban kialakult kapcsolódás kihatással van a későbbi társas kapcsolatainkra. Elkezdtem megfigyelni saját magamat, és a viszonyomat a kisfiammal. Azt vizsgáltam, hogyan tudok közeledni a saját anyaságomhoz és a saját gyermekemhez a zenén keresztül.  Ezt az elképzelést megspékelte a zenész múltam és a zeneterápiás háttértudásom. Így hoztuk létre négy kiváló kollégámmal a Dúdolj! Ringass! Táncolj! anya-gyermek kapcsolati fókuszú foglalkozást, amelynek központjában zenei anyanyelvünk, a magyar népzene áll.

– Ez egy missziónak tűnik számomra, hiszen hétről hétre próbáljátok a népzene szeretetét átadni nem csak a gyerekeknek, hanem a családoknak is, bevonva őket egy nagy közös játékba.

– A magyar népzene fogadtatása vegyes érzelmeket válthat ki a hallgatóságból. Legtöbben csak az ének-zene tankönyvekből ismerik, és abból nem biztos, hogy a legpozitívabb előkép születik meg bennük. Ezeket az előítéleteket, illetve az embereknek a saját hangjukkal kapcsolatos sztereotípiáit szeretném lebontani, és új alapokra helyezni ezt a viszonyt. Továbbá arra szeretném buzdítani az édesanyákat, hogy ne csupán fizikailag és lelkileg próbáljanak meg kapcsolódni a gyermekükhöz, hanem a zenén keresztül is, mert az kihatással van a gyermekük fejlődésére. Nagyon sok szülő életéből sajnos kimaradt az, hogy az édesanyja énekeljen neki. Emiatt persze nem lehet senkit sem felelősségre vonni. Az emberek többsége nem szereti használni a saját hangját, van egy adag frusztráltság bennük, ha énekelni kell. Ráadásul ez egy nagyon intim dolog mások, illetve a saját gyermekem előtt énekelni. A foglalkozáson mindenki együtt dalol, ez a helyzet mégis behozza a különböző megfelelési vágyakat és azokat a negatív tapasztalatokat, amiket az iskolában gyűjtöttünk. Például: ne énekelj, mert fahangod van, botfüled van… Ilyen és ehhez hasonló mondatok miatt a szülőkben kialakul egy rossz beidegződés, és nem mernek a gyermekeiknek énekelni. Ezeknek a foglalkozásoknak fontos funkciója az is, hogy

visszaadják az édesanyáknak és családtagoknak a hitét, hogy mindenki tud énekelni. Hiszen egy anya-gyermek kapcsolatban mindegy milyen hangon csendül fel az ének, a gyermeknek úgyis az édesanyja hangja a legszebb a világon.

Dúdolj! Ringass! Táncolj! (A képet Paár Julianna bocsátotta rendelkezésünkre. Fotó: Kovács László Zoltán)

– A foglalkozások összművészeti komplexitása, az élőzenének, az éneklésnek, a mesemondásnak és a táncnak ez a fajta egysége milyen hatással van a gyermekek fejlődésére?

– A gyermekjátékok, vagyis az ölbeli, a mozgásos játékok, a zenével, a ritmussal, a preverbális – nyelvet megelőző – motívumokkal együtt komplexen hatnak a gyerekre. A legkisebb mozgásmintáktól egészen a nagy mozgásokig tartalmaznak minden olyan motívumot, amit később az összetettebb mozgásaikban fognak használni. A foglalkozáson megjelenő zenei és preverbális elemek pedig majd a beszédfejlődésüket fogják megsegíteni, illetve cizelláltabbá tenni. Mindemellett ez a hatás egy nagyon intim kapcsolódásban tud létrejönni. Tehát

a gyermek ül az anyja ölében és ismerkedik a saját testével, ismerkedik azokkal a hangokkal, amiket az édesanyja ad ki magából és próbálja őket leutánozni. Egy dinamikus, intenzív oda-vissza tükröző játék kezdődik, ami zenei közegbe van helyezve, mint egy puha meleg fészekbe.

Egy ilyen foglalkozáson tehát több folyamat zajlik egyszerre. Megtörténik lelki síkon egy bensőséges kapcsolódási lehetőség az édesanyával, továbbá létrejön indirekt módon egy testképi, önismereti felismerés, valamint ezekkel párhuzamosan beindulnak a motorikus és kognitív folyamatok is.

– Fontos mérföldkő az életedben a Kerekerdő lemez megjelenése, 2019-ben. Milyen elképzelés alapján állítottad össze az albumot, mi volt a célja?

– A Kerekerdő egy mese, ami a zenével van szorosan összeszövetelve. Alapvetően saját élmények, az anyaságom élményei ihlették. Én rengeteget mesélek a gyerekeimnek, akár fejből, akár könyvből.

A történetmesélés egy olyan készség, amit szerintem iskolai szinten kellene fejleszteni.

A Kerekerdő nem konkrét népmese, hanem egy történet, amit a zene, a dalok és a mondókák folyamatosan gördítenek tovább és mozgatnak előre. Fontos szerepet kap benne a szabad képalkotás folyamata, ami hiányzik a mai gyerekek életéből, ugyanis rengeteg vizuális inger éri őket a televízióból, YouTube-videókból. Készen kapják a meséket, és nem kell használniuk a fantáziájukat. A félreértések elkerülése végett: az én gyermekeim is néznek mozgóképet. De az animált mesék mellett nagyon fontos lenne, hogy a gyerekek saját, belső képeket tudjanak alkotni. Itt jön be az olvasott, vagy szabadon mesélt mese szerepe, ahol nem egy instant, előre gyártott képi világot kapnak, hanem a saját, belső élményvilágukból kell, hogy építkezzenek. Ez nagyon fontos alkotási fázis: absztrakció. A zene pedig ebben a folyamatban az indikátor szerepét tölti be, amit a verbalitás mellé behívunk. Amíg a beszéd, a történetmesélés kognitív jellegű tevékenység, addig a zenére történő belső képalkotás, egy nyelven túli, non verbális dolog, tudat alatti folyamat. Ezáltal az ember és a gyermek sok belső lerakódást fel tud oldani és szabadjára tud engedni.
A mai családokra jellemző, hogy kevés idejük van egymásra. Szét vagyunk szabdalva, egészen más jellegű elvárások rakódnak ránk, gyerekeinkre, amelyek gyakorlatilag teljesen átkeretezik a családi működésünket, a mindennapjainkat. Ezzel az albummal ebbe az összekuszálódott családi működésbe szerettem volna belehelyezni olyan 50 percet, amikor a gyerek végre a saját élményeivel, a belső világával lehet. Amikor összeállítottam a lemez zenei anyagát, figyelembe vettem azt is, hogy a gyermek soha nem egyedül hallgat zenét, ott van szülő is mellette, aki nagyon fontos szereplője a történetnek. Az ő lelkét is simogatni kell, hozzá is kell szólni. Hisz a gyerekek nem csak egyszer hallgatnak meg egy lemezt, hanem akár naponta többször is, és nem mindegy a szülő idegrendszerének sem, hogy mit hallgat meg ennyiszer.

Paár Julianna (A kép szerzője és kizárólagos tulajdonosa: Muray Gábor)

– A Dúdolj! Ringass! Táncolj! foglalkozások mennyire terápiás jellegűek? Beszédhibás, mozgásukban visszamaradottabb, vagy akár sérült gyerekeknek is segíthetnek?

– Ezek a játékok rengeteg terápiás, fejlesztő jellegű elemet tartalmaznak, amiket az előbb már felsoroltam. De a foglalkozás maga mégsem terápiás, mert nem olyan céllal jön létre, és nem is azért érkeznek ide a családok. A zeneterápiás munkám egyik platformja, a Világszép Alapítvány égisze alatt működő Létra Klub, ahol egy inkluzív óvodás csoportot viszek. Ebben vannak teljesen hétköznapi családokból érkező gyerekek, közéjük illeszkednek be a gyermekvédelemből érkezők, a különféle sajátos nevelési igénnyel élők, az autizmussal élőtől a Down-szindrómásig, az indulatkezelési problémákkal küzdőtől a figyelemzavaros gyerekig. A lényege mindennek az, hogy a különféle adottságokkal és háttérrel rendelkező gyerekeknek létrehozunk egy olyan közeget, amelyben fontos szereplőkké tudnak válni, egymás iránt érzékennyé tesszük őket és mindenki a képességéhez mérten tud fejlődni, önmagával foglalkozni. Ezen az inkluzív foglalkozáson túl vannak még egyéni terápiás eseteim, illetve több, felnőtteknek szóló, önismereti csoportot is vezetek.

– Az a nagyon intenzív színpadi jelenlét, ami a pályád elején jellemző volt, az utóbbi időben egy picit háttérbe szorult. Mi a helyzet az előadói vonallal az életedben?

– Az előadói tevékenység számomra fontos önismereti út, és ebben az egyik kiemelkedő állomás a Dalinda háromtagú a capella-együttes. Ezzel a formációval az éneklés örömének és felszabadító jellegének lehetőségeit hirdetjük, most már egyre több platformon. Nemrég az egyik legragosabb világzenei eseménynek, a WOMEX-nek a magyar nagykövetei lehettünk, a fővárostól pedig 2020 októberében megkaptuk a Budapest a Fiatal Tehetségekért díjat, ami kifejezetten arra reflektál, hogy az előadóművészet mellett pedagógiai, illetve terápiás tevékenységet is folytatunk. Elég összetett az életem, sokrétű a munkám. Ebben helyet kap a zeneterápiától kezdve a zeneterápiás szemléletű baba-mama foglalkozáson át természetesen a színpad is, de nem szabad elfelejtkezni arról, hogy én elsősorban egy kétgyerekes édesanya vagyok – és ez életem legfontosabb feladata.

Kiemelt képünk szerzője és kizárólagos tulajdonosa: Muray Gábor

Elérkezett az idő, hogy megmérettessünk – Bagdy Emőke a Vasárnapnak