Ami érzékenyítés címén zajlik, valójában durva beavatkozás, irányítás – Pécsi Rita a Vasárnapnak

Az ember alapkísértése, hogy más akar lenni, mint ami. Ezzel szemben mi azt valljuk, hogy légy az, aki vagy, és boldog leszel – mondja Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató, akit a nagy viharokat kavaró „Meseország mindenkié” című könyv kapcsán egyebek között arról kérdeztünk, hogy milyen hatással van a kiskorú gyermekekre, ha számukra megoldhatatlan döntési helyzetek elé állítják őket – illetve hogy lelkileg mire van (és mire nincsen) szükségük ebben az életkorban.

– Tizenkét éves koráig a gyereknek egyáltalán nincsen ítélő- és megkülönböztető képessége, ezért nagyon vágyik arra, hogy vezetést, irányítást, segítséget kapjon. Fekete-fehérben gondolkodik, az átmenetek „színességét” nem képes értelmezni. Igaz ez az állítás?

– Az a jó, ha a gyermek szilárd támpontokat talál, amelyek alapján ki tud bontakozni, kialakulhat az egyedi énje. Az a gyermek, aki nem kap irányítást, nem azt éli át, hogy de jó, milyen szabad vagyok – hanem azt, hogy nem törődnek velem. Úgynevezett irányítási vákuumba kerül, összezavarodik. A legfájdalmasabb érzést éli meg eközben, azt, hogy nem fogadják el, nem törődnek vele, hogy teljesen magányos és elhagyatott.

Nagyon fontos, hogy ebben a korban a gyermek az őt vezető tekintély értékrendjével, reagálásával, belső fegyelmezettségével azonosuljon.

Ha ebből kibillentjük, sőt, szinte meglékeljük ezt a biztonságérzetet a számára teljesen idegen problémákkal, akkor igen nagy kárt okozunk benne. A gyermeki lélek ebben az életkorban rendkívül kiszolgáltatott.

Ha a számára fontos személy szerint „ez is lehet, meg az ellenkezője is”, akkor teljesen összezavarodik, mert még nincs abban a helyzetben, hogy dönteni tudjon. Döntésképtelen.

Ha erőszakkal felkínáljuk ezeket a kérdéseket, amelyekre az ő viszonylag szűk értelmezési keretében nincs válasz, akkor hozzájárulunk ahhoz az óriási feszültséget okozó folyamathoz, hogy a túl sok információval túl sok döntési helyzetbe kényszerítjük, amely az idegrendszerének olyan megterhelést jelent, ami ellen védekezni fog.

Hosszú távon idegrendszeri, pszichés tünetekkel, zavarokkal válaszolhat erre a terhelésre.

A neveléstudomány ismeri az „életkornak megfelelő gondtalanság” jelenségét; nem helyes, ha olyan kérdésekben kell döntenie egy gyereknek, amilyenekre még nem érett meg. Ha nem támogatjuk biztos alapokkal a gondolkodást és az élet rendjében való eligazodást, akkor ezt az életkornak megfelelő gondtalanságot nem éli meg a gyermek – nem lesz egy védőburok körülötte, nem tud megerősödni a szabad ítélőképessége. Pont attól fosztjuk meg, amit ki szeretnénk benne alakítani.

– Ha mindez így van, és a döntésképtelenség ebben a korban még a kisebb kérdéseket illetően is fennáll – akkor vajon hogyan merészelik némelyek egy olyan komoly területen döntéshelyzet elé állítani a gyerekeket, mint a nemi identitás?

– A nemi identitás az éntudattal együtt jelenik meg, és az egyik legmélyebb élmény. Ez egy, a tudattalan legmélyén, a biológiai nemünk, az idegrendszerünk és sok egyéb tényező által kódolt, nem általunk választható tény, hiszen ennek a gyökerei a fogantatás pillanatától meghatározóak. A nemi identitás kibontakozása, megerősödése a következő életkorok feladata lesz. Ez a kibontakozás – mint minden adottság, képesség, tehetség – a biológia által meghatározott, tehát nem azt jelenti, hogy körülnézünk, és választunk magunknak egy identitást. Ha valaki például muzikális, akkor megpróbáljuk támogatni, erősíteni, hogy ezen a területen később kiteljesedhessen. Ha pedig valamiben gyengébbnek látjuk őt, akkor nem arra biztatjuk, hogy törődj bele, így jártál, hanem megerősítjük abban, hogy ezt le tudod küzdeni (esetleg speciális segítséget nyújtunk neki).

– Az ókorban a mese a felnőttek számára íródott. A mostani mesék a gyerekeknek vagy a felnőtteknek szólnak?

– Valóban felnőtt műfaj volt a mese, de azért helyeződhetett át a gyerekek világába is, mert élettanilag náluk is ugyanaz a hatásmechanizmus dolgozik, mint a felnőtteknél. A mese egy másik tudatállapotba, a „történethallgatási transz” állapotába helyez. Minden művészet átvezet ebbe a másik tudatállapotba, ahol mindkét agyfélteke dolgozik, nemcsak a racionális, sőt – főleg nem az.

A szimbólumok, a képek, a belső képek előhívása során formálódik a lélek, oldódnak a szorongások, pszichés energiák szabadulnak fel. Nyomokat hagynak bennünk. Az érzelmi azonosulás a legfontosabb formáló erő. A gyerekeken ez látszik is – révült tekintettel hallgatják a mesét; de a felnőtt is bele tudja élni magát, azonosulni tud egy színházi- vagy olvasmányélménnyel. Akkor jó a mese, ha akadálytalanul jut a tudattalanig, a legmélyebb rétegekig, ha ez az érzelmi azonosulás ezen a finom úton történik.

Az igazán jó mese sose tárja elénk az élet brutális valóságát, nem szájbarágós tanulsághalmaz, vagy „érzékenyítés”, hanem a szimbólumok szelíd erejével hat.

A meseország mindenkié használja ezeket az eszközöket, de rendkívül direkt módon, erőszakosan nyomul be a gyermek lelkébe. „Ugye nem szeretnél suta őz lenni, hanem erős, szarvakkal rendelkező őzbakként lennél igazán boldog!”

Sőt, ez nemcsak erőszakos, hanem dilettáns is. Miért ne lehetnél fiú létedre te is lány? – kérdezik. Miért kellene azzá válnod, amit a szüleid akarnak? Ez így egy durva, konkrét beavatkozás.

Az ajánlás is úgy szól, hogy ennek a könyvnek minden gyerek könyvespolcán ott kellene lennie. Mi ez, ha nem erőszakos terjesztése valaminek, amit nagyon sok szülő nem akar? A könyvet a külleme alapján valóban minden szülő hazavihetné – a borítón, az ajánlásban egyáltalán semmi nem utal arra, hogy milyen tartalom van benne.

Egy népmesét, Lázár Ervint, Fésűs Évát csukott szemmel ajánlhat az ember, de itt nem erről van szó! Belekezd az ember a mesébe és kiderül, hogy nem a hercegnő szeret a hercegbe, hanem a két herceg szeret egymásba. Ez egy nagyon alattomos eszköz, olyan, mint a trójai faló; ez

egy didaktikus mesegyűjtemény, amely egyébként durván beleszól a gyermek lelki fejlődésébe.

Ezért fontos, hogy felhívjuk a szülők figyelmét arra, hogy eljött a tudatos óvoda- és iskolaválasztás ideje. Gondosan kell kiválasztanunk azt az intézményt, ahová a gyerekeinket beíratjuk. Ma már az iskoláknak, óvodáknak ki kell írniuk a cégérükre, hogy mi ökoiskola, katolikus, református iskola, vagy épp alternatív iskola vagyunk. Az állami iskolától is elvárjuk, hogy semlegesen oktasson, neveljen. Eljött az idő, hogy az iskolák megjelenítsék értékrendjüket, ezen belül a családról alkotott felfogásukat. Ez már az oktatásirányítás számára is komoly kihívást jelent, és a családoknak erre is fel kell készülni.

„Ez egy didaktikus mesegyűjtemény, amely egyébként durván beleszól a gyermek lelki fejlődésébe.” Fotó: Vasárnap.hu/Tóth Gábor

– Hogyan értelmezi az érzékenyítés fogalmát?

– Sajnos megint azzal találkozunk, hogy kisajátítottak egy szép fogalmat – ezúttal az érzékenységet.

Ez az érzelmi intelligenciának egy nagyon gazdag területe, ide tartozik az empátia, az együttérzés, az egymásra hangolódás, elfogadás, befogadás, irgalmasság is.

Az összes mesénk valójában érzékenyítő, hiszen az erkölcsi és társas értékekre, az isteni rendre, a természet rendjére irányítja a figyelmet. A meséinkben folyamatosan azzal találkozunk, hogy a gyengére figyelni kell, hogy az igazi gazdagság mindig szellemi, lelki természetű. A másik fájdalmával való együttérzés is igazi érzékenyítés. A helytállás, a bátorítás mind benne van a meséinkben.

Ami ma érzékenyítés címén sok esetben zajlik, az durva beavatkozás, direkt irányítás, összezavarás, a természetes keretek szétroncsolása azáltal, hogy szembesítjük a gyerekeket a felnőtt világ számukra egyelőre feldolgozhatatlanul kusza történeteivel.

Minden ember alapkísértése, hogy más akar lenni, mint ami. Ezzel szemben mi azt valljuk, hogy légy az, aki vagy, és boldog leszel!

Természetesen fontos, hogy a lehetőségeinket, az adottságainkat, a talentumainkat kibontakoztassuk. Az igazi mese mindig azzal ér véget, hogy a főhős elfogadja saját magát – akár kemény küzdelem árán –, és a saját lehetőségeiből hozza ki a legjobbat. Sokkal finomabban, árnyaltabban, nem direkt módon vezeti végig a szereplőt a saját útján, s mindig az a vége, hogy „légy azzá, ami vagy, akivé válhatsz”! Az alapkérdés ez: milyen úton tudsz felnövekedni, milyen küzdelmek árán válsz valóban azzá, aki vagy – hogyan teljesedik ki eredeti éned legboldogabb formája?

A teremtés nagy rendjével harmóniában lenni eszerint nem szégyen, nem megkérdőjelezendő, hanem a teljes emberré válás kiváló útja.

Ez a mesekönyv ezzel köszönőviszonyban sincs, hiszen több története didaktikus, erőszakos, szájbarágós módon próbálja mindezt viszonylagossá tenni – éppen az érzékenyítés nevében… Ha a gyereket összezavarjuk, abból szilárd alap nem lesz.

 

Hujbert István

Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink: 

Bese Gergő: Az LMBTQ-mesekönyv tudatos támadás a gyerekek ellen

Bagdy: Ha valaki, én tudom, mi a másság, a kirekesztettség

Kiemelt kép: Tóth Gábor, Vasárnap.hu