Egy kislány készülődik a hasamban kibújni erre a fájdalmasan szép világra. Pár napja belém hasított a gondolat, hogy ő rövid, nyolc hónapos kis élete során még nem tapasztalhatta meg, milyen a Covid-mentes létezés, hiszen szinte azzal egyidőben értesültünk a jöveteléről, hogy Magyarországon is kihirdették a vészhelyzetet. Átélhette viszont a karantént, a rettegést attól, hogy nálunk is az lesz, mint több nyugat-európai országban, azután az enyhülést és most az újabb hullámot.
A karantén terhesség nélkül is bőven tartogatott számunkra, édesanyák számára kihívásokat, így azt már nem is részletezném, milyen felemelő vécébe lógó fejjel, első trimeszteres kismamaként két örökmozgó, locsifecsi energiabombával a hátam mögött 8 órában dolgozni, de túléltük, és remélhetőleg harmadik gyermekünk sem csak a hirtelen ránk törő félelmeket raktározta el magában az első koronavírus-hullám ijesztő híreinek hatására. Most viszont, amikor a kisasszony nemsokára meglátja a napvilágot, új, szorongató érzés kerített hatalmába.
Történt ugyanis, hogy segítőim lebetegedése miatt két gyermekemet is el kellett vinnem magammal egy nőgyógyászati vizsgálatra. Semmi extra nem történt, a lányok egy darabig türelmesen vártak, majd felfedezvén az italautomatát, elárasztották szénsavas vízzel a várótermet, raliztak kicsit egy gurulós széken a nőgyógyászati vizsgálóban, és nem nagyon hagytak szóhoz jutni, annyi mondanivalójuk volt a tesójukat világra segítő szakember számára, aki egyébként tündéri türelemmel kezelte a helyzetet.
Itt én azért már félig viccesen megjegyeztem, hogy remélem, a szülés idejére sikerül majd bébiszittert találni, mert szeretném, ha apuka engem támogatna a lányok pesztrálása helyett. De aztán mélyen elgondolkodtatott, hogy is néz ki mostanában az életünk.
Maszkban jövünk-megyünk az iskolába-óvodába, ahonnan bármikor jöhet az értesítés, hogy van egy fertőzött, aki miatt karantént kell elrendelni. Tesztelik a random ismerőst, a testvérünket, a szüleinket, a barátainkat, a távoli kollégát – és akkor bizony hirtelen ugorhat a felügyelet, akár még az apás szülés is. De az is előfordulhat, hogy a kiválasztott segítőnk, ad abszurdum az orvos lesz fertőzött, nekem is maradt el vizsgálatom a szakember karanténja miatt. Állandó bizonytalanságban és újratervezésben élünk.
Közben a kislányom rugdos, lubickol, szemmel láthatóan jól érzi magát odabenn, és fütyül a világban történő felfordulásra. Neki most ez a természetes, és amikor megszületik, az lesz a „normális”, ahogyan éppen élni fogunk. Ha maszkban kell majd megszoptatnom, akkor az, ha nem találkozhat, nem ölelkezhet a nagyszülőkkel, nem lesz karácsonyi családi ünnepség, neki meg sem fog kottyanni.
hirdetésMi már nehezebben éljünk meg mindezt, kérnénk, követelnénk vissza a régi, biztonságos életünket, ha lehetne. Közben pedig nemhogy nem enyhül a szorongató bizonytalanság körülöttünk, a világ mintha egyre jobban kezdene kifordulni a négy sarkából. Elég csak kinyitni a híreket, és ömlik ránk a rengeteg dekódolásra váró információ. És most már nem kisebb-nagyobb, apró-cseprő ügyekről van szó, mint egy-egy választás végkimenetele, gazdasági recesszió, vagy a bűnügyi rovatot vastagon megtöltő horrorhírek. Most arról vitázunk az online térben, lehet-e halálos beteg gyerekeket megölni (Hollandiában már lehet), 3 éveseket elindítani a nemátalakítás útján, a kislányommal egy idős koraszülötteket abortálni – vagy éppen templomokat rombolni, nőket molesztálni, gyerekeket megrontani következmények nélkül.
Néha úgy érzem, mintha egy gyenge, földtől elrugaszkodott B-kategóriás katasztrófafilm díszletei közé csöppentem volna. Ilyenkor abban reménykedem, hogy ha kikapcsolom a televíziót, újra a valóságban találom majd magam. Covid nélkül, félelem és gyűlöletkeltés nélkül, relativizált értékek nélkül, boldogan készülve harmadik kisbabánk fogadására, miközben a legnagyobb félelem az, sikerül-e a császár utáni természetes szülés. Nekem már ennyi izgalom is bőven elég lenne.
Bizonyára nem helytálló azokhoz a nőkhöz, asszonyokhoz hasonlítani magunkat, akik nagy világégések, háborúk, forradalmak közepette adtak életet gyermekeiknek, és indították el őket az élet rögös útján. De azért azt se felejtsük el, hogy mi, itt és most egy másfajta hadviselés áldozatai vagyunk. Igaz, otthonról, a kényelmes karosszékünkből figyeljük az eseményeket, teli hűtőszekrénnyel készülünk a holnapra – de ez ne tévesszen meg senkit!
Mert ha most úgy látszódik is, hogy ennivalónk mindig lesz, a kényelmes fogyasztásunk és meleg otthonunk biztosított, az életünk sincs effektíve veszélyben, akár nevetségesnek is tűnhet az aggódás. Ám ha belegondolunk a fent említett hírek tartalmába, jól látszik, hogy talán még az életünknél is nagyobb dolog forog kockán.
Mint barátaimnak, azt mondom nektek: ne tartsatok azoktól, akik megölik a testet, de többre nincs hatalmuk. Megmondom nektek, kitől féljetek. Féljetek attól, akinek – azonfelül, hogy megöl – arra is hatalma van, hogy kárhozatra vessen. Újból mondom: ettől féljetek!
Ezt Jézus mondta, nem én. És ha így nézzük a hírek tartalmát, jól láthatjuk, hogy a mi kis Covid- generációnknak sokkal nagyobb csata jut majd osztályrészül, mint elsőre sejthető volna.
És hogy a vírus ehhez képest csak egy aprócska kis kellemetlenség, vagy ha úgy tetszik, katalizátor az életünkben…
Czefernek Léna
