Kortünet
A minap összefutottam gyerekkori barátom elsőszülött fiával. Már évek óta nem láttam; rövid beszélgetésünk során a huszonéves srác elmesélte, hogy épp most nősült, és munkahelyet is vált. Legnagyobb megrökönyödésemre kifejtette, hogy a jelenlegi munkahelyén jó a fizetése, kedvesek a munkatársai és a főnökei, szívesen foglalkozik az adott szakmai kihívásokkal, ráadásul közel is van a lakásukhoz, úgyhogy minden a legnagyobb rendben. – Akkor miért váltasz? – kérdeztem őszinte naivitással. – Mert kell a változatosság! – hangzott az öntudatos válasz. Felvetésemet, miszerint nem feltétlenül észszerű dolog eldobni a biztos jót a buli kedvéért – meg sem hallotta, mert gyors köszönés után már viharzott is tovább.
Úgy érzem, egy két lábon járó kortünettel találkoztam.
Korábban ugyanis el sem tudtam képzelni, hogyan tud valaki abszolút irracionális döntést hozni a saját vagy az embertársai kárára. Pedig a válasz egyszerű – szimpla kalandvágyból. Úgy érzem, találó a magyar népi bölcsesség: „Jó dolgában azt sem tudja, mit csinál!”
Történelmi tanulmányaim során sohasem fért a fejembe, miként követhette a nyugodt, építkező, gyarapodó éveket viszonylag hamar a hanyatlás és hátrálás időszaka. Persze tudom, hogy a történelem dinamikája, meg egyebek…, de nekem ez mindig is sovány magyarázatnak tűnt. Ha háború vagy külső nyomás áll fenn, akkor érthető a lejtmenet. Ám
kész rejtély, hogy emberek tömegei miért dobják oda közösen elért eredményeiket a „változatosság gyönyörködtet” tetszetősnek látszó elvének kedvéért.
A fiatalemberrel azóta nem találkoztam. Talán már az új munkahelyén ül. Talán épp az új főnöke üvölt vele, munkatársai gúnyos kacajától kísérve, a napi 2-3 óra utazás és a lecsökkentett bér mogorvává teszi, hullafáradtan hazaérve sem ereje, sem kedve nincs ahhoz, hogy fiatal feleségének örüljön, és tartalmasan töltsék legszebb éveiket. De döntött, nincs visszaút. Javítani talán csak hosszú évek múlva lehet. Megérte? – tehetné fel magába révedve a kérdést.
Másfél év múlva országgyűlési választás!
Tarnai Richárd
