Isteni színjáték – Isten nélkül

Nézem, nézegetem a színművészetis srácokat, lányokat, ahogy a közös – most vonatkoztassunk el attól, hogy ténylegesen milyen – célért küzdenek. Jó egy csapatban, közösen küzdeni valamiért. Bevallom, én is nagyon csípem ezt a feelinget. Az egyetértés valahol kóstolót enged számunkra abból a nem is tudom, micsodából, amit talán a harmónia és a szeretet szavakkal lehet legjobban megragadni. Az ember szabadságra lett teremtve. Ez valahogy a szabad akarat birtoklása révén belénk teremtett sajátosságunk. A gond abból származik, amikor megfeledkezik az ember arról a személyről, aki ezt a szabadságot neki felkínálta. Régebben, még valahol ott az édenkert tutti-fruttijában. Ha valakiknek, a színművészetis hallgatóknak – és úgy általában az előadóművészetek területén tevékenykedőknek – ezt tudniuk kellene.

A probléma már akkor elkezdődött, amikor színművészet és az énekes előadóművészet elszakadt egymástól. A nagy szétválás közepette egyre csak nőtt a távolság az ég és a föld között is. Amint a drámát megjelenítő színész már elkszakadt a forrástól, az eredeti, a létének értelmet adó küldetése is értelmetlenné vált.

Maradt az emberi erőlködés, a technika, a módszerek és hatásaik. A legfőbb múzsa, az isteni kiiktatódott a mindennapi életből. Maradt az ember. Egyedül. A művészeti praktikáival, és a létének közepén keletkezett üres tér legfurcsább eszmékkel megtöltött torzulásaival. A Mindenható helyébe lépett az ember, akinek senkihez és semmihez nem kell igazodnia, legfeljebb az ember által összetákolt valamely beteg eszméhez, amelynek hazugságáról hamar lehullik a lepel,

átadva a helyet egy újabb eszmeiség torzszülöttjének.

Amikor a művészetek már nem a világot teszik érthetőbbé és élhetőbbé a többiek számára, hanem önmagukat magyarázzák önmaguknak, a művészeti szakma egyre messzebbre kerül az ember természetes valóságától, a művészet természetes rendeltetésétől, ahogy ezt Dékány Endre is vallja a bel canto-ról szóló tanulmánykötetében, aki az egészséges hangadást tanította énekeseknek, színészeknek egyaránt – műfajtól függetlenül.

Az énekmester – aki mások mellett Sinkovits Imre színművész beszédtanára is volt – leírja a dráma eredeti lényegét, amelynek a titka, hogy „itt és most történik”, és éppen ettől hiteles. Arisztotelész a művészetek módszerének az utánzást tekintette. Számára az az isteni művészet (költészet, hangszeres játék, tánc), ami az egyes ember jellemét, viselkedését, érzelmeit, az „éthosz”-át közvetlenül utánozza, jeleníti meg – emelte ki a színészeket nevelő tanár.

Ez a megjelenítés kiemel a hétköznapiságunkból. Egy olyan közegbe vezet át, amelyben a szemmel nem láthatók tapasztalhatók meg. Ám ha ez

az égitől elszakadt művészet, amelyet ilyen formájban már nehéz isteninek nevezni, képtelen megajándékozni az örökhöz tartozó jelenléttel, zsákutcába vezet ugyanazokkal az eszközökkel.

Értelmezzük tehát az SZFE akciók körüli attitűdöket! A Színművészeti esetében lényegében még ma is egy olyan képzésről beszélünk, amely ezidáig nem tudott megszabadulni azoktól a béklyóktól, amelyet a kommunista eszmeiség akasztott rá. Ennek kiemelt célja volt, hogy a művészetet a vörös ideológia bálványának dicsőítésére használja. Az ember jellemét isteni erővel formáló dráma tevékenységét térdre kényszerítette, megbetegítve ezzel művészt és közönségét egyaránt. A művészet módszereit, a formákat lopta el, hogy azokkal rabszolgává tegyen mindent.

A kommunisták ellopták az egyházi zenét

Történt változás a rendszerváltás óta ezen a területen? Nem kell túl nagy bátorság ahhoz, hogy kijelentsük, lényegében nem. Aki viszont ma az egyetemen a Révai József népművelési miniszter, a magyar kommunista főideológus utódait keresi, aligha találna bárkit is. Mert

az eszmeiség utódai a függöny mögött a szünetben ravaszul jelmezt váltottak.

Ahogyan a kommunizmus gyökereként az ateizmust fedezhetjük fel, ugyanígy a mai liberális, „mindent szabad, de ha te nem így gondolod kussolj!” eszmeiség mögött is ugyanaz áll. Miért várjuk el a kaméleon ügyességével színt váltó, ám a valódi belső változást mellőző Színművészeti növendékeitől, hogy felfedezzék a valódi célokat és az isteni igazságot, amely szabaddá tesz, és amiért érdemes áldozatot, küzdelmet, de még forradalmat is vállalni?

Isteni forradalmat az SZFE-n! Színészpalánták, térjetek vissza a művészet eredeti értelméhez, amely nem mellőzi a Mindenható jelenlétét! Elég az Isteni színjátékból Isten nélkül! Nekem tetszik, hogy keresitek az igazságot. Itt az ideje végre rátalálni!

Gável András

További olvasásra ajánlott írásunk:

Szabadítsuk fel a Színművészetit, elvtársak? Hát épp azt csináljuk!

Liberális keresztény? Muti, légyszi!

Kiemelt képünk forrása a Pixabay.