Elfogadom, hogy hazafias vásárló vagyok, mert télvíz idején az érésgyorsítókkal összedigitalizált paradicsomok közül a magyart választom, ám a tudatos vásárlói ranghoz ennél több kell. A saját érdekünkben. Nem beszélve arról, hogy kereskedő testvéreink könnyebben gyalogolhatnak át a tű fokán a nagy elszámoltatáskor, ha mi, egyszerű vásárlók szigorúbban moderáljuk árképzési huncutságaikat.
Egyszer volt, meg még van, volt egyszer egy USA. Szoktuk mondani róla, hogy ott azért olcsóbb minden, mert óriási piac (még az Ecserinél is nagyobb!). Alig 300 millió lakója majd’ feleáron veszi a BMW-t, a gépsonkát meg a csempefényt – hozzánk viszonyítva. Pedig jóval gazdagabb arrafelé egy takarítónő, mint nálunk egy napközistanár.
Az Óperenciás tenger innenső partján pedig itt a snájdig, elegáns, hitében cizellált Európa, kicsivel több mint 700 millió lakosával, akik mindenért annyit fizetnek a boltban, amennyit kérnek tőlük. Európa gazdag és gyönge… – mondta Orbán annak idején; ebből nekünk többnyire csak a gyengeséget sikerült eleddig megvalósítanunk. És többek között ez okozza a gazdagság általában vett hiányát is – mert elfogadjuk azt, ami már rég túlnőtt a politika kompetenciáján, azaz: a notórius áremelést.
Példaként nézzük, hogy az egyszeri amerikai hogyan vesz cipőt. Először is, nem hitvány cipőt akar venni olcsón, hanem jó minőségűt, olcsón. Ha lát egy neki tetsző darabot, ami 80 dollárért van kitéve a kirakatba, akkor neki az kell, de legfeljebb 45-ért. Negyvenhatot már nem ad érte. Ha fehér gyerekek potyognak az égből, akkor se. És meg fogja venni előbb-utóbb negyvenötért. Bizony meg, mert
az átlag amerikai vásárló nagyon pontosan árazza be a szükségleteit, és nem engedi, hogy a kereskedelem visszhangosra ürítse a bukszáját.
Jó autót akar venni maximum 13 ezerért, minőségi inget legfeljebb 15 dollárért, és ha netán kétsége támad a minőséget illetően, akkor megmozdul a fogyasztók által kinevelt fogyasztóvédelem. No meg, ha kell, a bíróságok. De eddig a kereskedő már nem megy el, mert ha veszít (és általában veszít), akkor még azért is vastagon fizetni fog, amiért két óra hosszat szomorúságot okozott a vevőnek.
hirdetésNézzük, mi megy nálunk. Felmennek az árak? Fel szoktak – legyintünk rezignáltan és a dupláját fizetjük annak, amit fele áron vettünk fél éve. Nagyon felment az euro! – szól a másik magyarázat. Hogyne. Fel. 325-ről 350-re, ami kábé nyolc százalék; a januárban még 380 forintos babkonzerv meg 790-re, ami alig több mint 100 százalék… Itt most ne is beszéljünk arról a vadhajtásról, ami a 200 forintos maszkot a nehéz időkben, a nyomorúságot megvámolva 2-3000 forintért árulja.
Az efféle kereskedők átszuszakolása a tű fokán a totálisan reménytelen vállalkozások közé tartozik;
mondhatni, a teve hátsó lámpáját is csak egy pillanatig látják majd, amikor elhúz mellettük a Valhalla irányába.
Egy szónak is száz a vége, felhangzik a mondat kifelé menet tolva a bevásárlókocsit: „…most nézd meg! Nem vettünk szinte semmit, és 18 ezret fizettünk!” Na, itt a hiba. Hogy a semmiért is hajlandók vagyunk 18 ezret fizetni. És ne mondjuk, hogy „de hát az alapélelmiszereket meg kell venni!”, mert pusztán az alapélelmiszerekért egy multi sem tartana fenn repülőgép-hangárnyi áruházakat! Nem mennének sokra a drágán árult liszttel, ha közben rájuk ráncosodna tonnaszám a csipsz, a pucolt dió, az 1400 forintos fogkrém, vagy a drágábbik intim betét.
És biztosak lehetünk abban, hogy ezt a szkanderozást ők bírnák rövidebb ideig… Ideje lenne elfelejteni az amúgy kitűnő marketing-bullsh*tet, a „jó ár-érték arány” kezdetű mesét is. Ez a gyakorlatban azt a magyarázkodást jelenti: igaz, hogy vacak, amit vettél, de olcsón adtuk! Avagy: piszok drágán áruljuk, de nagyon jó!
Két úton közelíthetjük meg az ilyesféle kereskedői magatartást:
nem veszünk vackot, még olcsón sem, illetve nem veszünk semmit, ami csak azért piszok drága, mert nem vacak.
Nehéz ügy. Nehéz, mert a hó vége felé egyre lejjebb adunk az igényeinkből, aztán a következő hó elején, fizetéskor egy-két hétig habzsi-dőzsi, amolyan vigasztalásképpen. És ilyenkor nem nézzük az árakat. Sajnos. Mert gyengék vagyunk; így lehetünk könnyen üres zsebűek.
Első lépésként vásárlóként fogadjuk meg az agrárminiszter minapi jó tanácsait, vagyis, ha választhatunk, válasszunk a magyar termelők árukínálatából.
Magyar termelőként pedig háláljuk meg az agrárminiszter szavait azzal, hogy nem verjük át honfitársainkat sem az áru minőségével, sem az árával. Ha ez megy, akkor jöhet a következő lépés. Vegyünk példát a tengerentúli fogyasztókról, és árazzuk be a piacot. Keményen és megalkuvás nélkül. Az eredmények hamar érkezni fognak, higgyék el: lennének itt olyan akciók, hogy azokhoz képest a D-Day – ovisok csatája a homokozóban!
Mészáros József
A szerző további cikkeit ide kattintva olvashatja.
Kiemelt képünk illusztráció. Fotó: MTI/Krizsán Csaba
