Rendszerváltoztatást akarunk a kultúrában is

Még mindig képes vagyok rácsodálkozni arra, hogy egyesek beveszik azt a toposzt, amikor a baloldal párbeszédért sír. A progresszió számára ugyanis egyfajta párbeszéd létezik: amikor a Szakértelem felkent papjai kinyilatkoztatják a tutit és a frankót, majd erre mindenki haptákba vágva magát, örömködve azon, hogy ennek a csodálatos mozzanatnak egyáltalán szemtanúja lehetett, maradéktalanul megvalósítja az agendát.

Pontosan ez zajlik most a Színház- és Filmművészeti Egyetem esetében is. Hiányolják a megfelelő egyeztetéseket, miközben pontosan tudjuk, hogy számukra a megfelelő egyeztetés egyet jelent parancsaik végrehajtásával.

Túlburjánzó nemzetieskedésről beszélnek, amikor kettő, azaz 2 darab budapesti kőszínháznak van vállaltan konzervatív irányvonala. És ahogy azt éppen látjuk, ha nekik úgy tetszik, akkor okkupálnak egy intézményt, egyfajta magyaros CHAZ-t létrehozva.

A helyzet az, hogy – és akkor az alábbi gondolatmenetben tényleg csak a legújabb kori történelemnél maradjunk – 1945-öt követően minden szempontból lefejezték az addigi elitet. Azt az elitet, amelynek persze bőséggel voltak hibái és bűnei, de végső soron az ezeréves magyar államiságot képviselte, folyamatosságot felmutatva azzal a korral, amikor a Magyar Királyság közép-európai nagyhatalom volt, mondjuk a Monarchia égisze alatt.

Ez az elit mentette meg az országot a biztos haláltól, pedig Trianonban egyértelmű volt a nyugati nagyhatalmak célja. Talán a véletlennek köszönhető, hogy minden bányánkat, kikötőnket, illetve a Kárpát-medencei vasútvonalakat is elvették tőlünk? Ahogy Kőrösi Koppány barátom írta közösségi oldalán még idén júniusban, Trianon egy gazdasági döntés volt, azzal az alapvető céllal, hogy a gazdasági forgalom ellehetetlenüljön a szétszakított területek között. Ezért vágták le a körvasutat az anyaországról – és ezért esett vissza 1930-ra az áruforgalom a korábbi érték 28 százalékára.

A történelmi, gazdasági, politikai és egyébként kulturális elitet tehát teljesen megsemmisítették a második világháborút követően.

Voltak, akiket szó szerint, fizikailag is, voltak, akiket kitelepítéssel, államosítással, elüldözéssel, ellehetetlenítéssel, de céljukat elérték: helyrehozhatatlanul megszüntették a királyi Magyarország jogfolytonosságát. És kikből lett az új elit? Javarészt a korábbi lumpenekből. Az írni-olvasni sem tudó igazgatók, a gyorstalpalón iskolákat végzettek kora lett ez, hiszen elképesztő káderhiány volt, a támogatók pedig elenyésző mértékben kerültek ki a választók közül. Szinte minden biztonságot és tekintélyt a szovjet fegyverek adtak. Ez az új elit persze ingyen tanulhatott és kiváltságokat kaphatott.

A kommunisták azokkal a vagyontárgyakkal fedezték a projektet, amiket tőlünk vettek el, ingatlanokat és ingóságokat elrabolva.

No, innen indult a szocialista építkezés – és így folytatódott évtizedeken keresztül. Politikailag persze nagy ütést vitt be ennek az érdekkörnek a rendszerváltoztatás, de gazdaságilag és főleg kulturálisan semmi sem történt. A művelt színházlátogató azt és úgy tartotta értéknek, amit és ahogy azt részére prezentáltak olyan személyek, akik MSZMP-kongresszusokon, Brezsnyevvel és Kádárral a hátuk mögött beszéltek arról, hogy a világnézetileg elkötelezett színház fontos és elérendő cél. És ezek a színházlátogatók javarészt el is hitték ezt a dumát, hiszen a környezetükben mindenki így gondolkozott, ezt adta tovább, ennek szellemében nyilvánult meg. Csak nem mondhatta azt, hogy talán mégsem így gondolom, még kinézték volna maguk közül a szakértelem apostolai!

Az a lehetetlen helyzet állt tehát elő, hogy amíg a politikai hatalom 2010 előtt legalább időnként kikerült az érdekkör kezei közül, addig a kultúrában senki nem zavarta a köreiket.

És ezt a monopóliumot annyira megszokták, hogy már attól is képesek pánikrohamot produkálni, ha valaki feltesz ezzel kapcsolatban egy-két kérdést – lásd Szakács Árpád kiváló cikksorozatát. Hát még akkor, ha felismerve a helyzet totális tarthatatlanságát, a kormányzat konkrét lépéseket is tesz a belterjes hálózat ellenében. Az diktatúra, elnyomás, tarthatatlan balkániság…

Lássunk tehát tisztán! A 20. század második felében az organikus fejlődést letörve és a korábbi elit totális ignorálásával kialakítottak egy velejéig kommunista légkört és alkotógárdát, amely kezdetben semennyit, utóbb pár, tényleg másként és máshogy gondolkozót már beengedett sorai közé.

Mint mindent, úgy a színházi világot is teljesen az irányításuk alá vonták,

és erre úgy tekintenek, mint egy sorsszerűen nekik rendelt területre. Ez a dühödt szembenállás erről szól, semmi egyébről. Hiszen nekik mindez jár…

Nagyon sok meló lesz még abban, hogy egyre több és több hídfőállásra tegyünk szert, minden egyes lépésnél hisztériára és balhéra kell felkészülnünk, nem fognak belefáradni. Előttünk viszont adott egy gyönyörű feladat:

újra megjeleníteni és széleskörűen népszerűsíteni, hogy polgári, keresztény és konzervatív „színházcsinálás” is létezik. Az a módi, ami a szovjet szuronyok védelme alatt érkezett moszkovita gazemberek és hazai kollaboránsaik előtt is meghatározó volt.

Legyen megint az!

Trombitás Kristóf

A szerző további cikkeit ide kattintva olvashatja.