Szétérzékenyített gyerekkorok

„A heterók által heterók számára írt, azaz heteronormatív meséket hallgatva mindig kívülállónak és összezavarodottnak éreztem magam. (…) Magamat éreztem rossznak, hibásnak” – írja a Momentum bloggere, aki szerint az ilyesféle gyermekkori frusztráció könnyedén megelőzhető lenne azzal, ha a kis ovisok LMBTQI-hősökről is hallanának.

Sajnos nem egészen világos, hogy ha egy állítólagos LMBT-óvodásban évtizedekig ható feldolgozhatatlan traumát és komplexusokat okoz, ha közismert heteroszexuális hősökről hall, akkor a megannyi heteroszexuális óvodásban miért ne okozna legalább ugyanilyen összezavarodottságot,

ha a dadus az egyik foglalkozás keretében szoknyás Jancsikról és pödrött bajszú Juliskákról, vagy Csipkerózsikát szájon csókoló Hófehérkéről kezdene mesélni.

Kicsit „dögöljön meg a szomszéd tehene is” íze van a momentumos követelésnek – mivel ő (1 fő) kirekesztve érezte magát a királyfis-királylányos történetek miatt, kapjon az összes többi gyerek is az arcába valami olyat, amitől esetleg szorongani kezd. Én speciel annak idején még a nagyszakállú, ciszgender szakszervezeti Mikulás elől is rémülten rohantam az anyukám szoknyája alá, úgyhogy vannak sejtéseim, miként hatott volna rám pszichoszomatice, ha egy óvodai mesedélutánra belibbent volna egy transzvesztita. Hogy „érzékenyítsen”. Engem, a kis mimózát.

Aki látott már közelről gyereket, az megállapíthatta: egy óvodás ab ovo, gyárilag érzékeny. Felfigyel a fűszálon imbolygó hernyóra és percekig képes meditálni fölötte; nincs az az ártalmatlan, csipkés díszpárna, amelyet ne tudna vérengző sárkánynak képzelni a félhomályban; és ha a zöld macis bögrét érzi sajátjának, akkor jó eséllyel visítva fog tiltakozni, valahányszor arról próbálják meggyőzni, hogy a lila unikornisosból is ugyanolyan finom a kakaó.

Ne szépítsük: az óvodás zsigerileg jobbos. Rend kell neki és biztonság, ebben a nagy összevisszaságban.

Naponta új szavak, új benyomások, új ismeretek, rohanó felnőttek – naná, hogy mindezek közepette igényli, hogy legalább a kedvenc meséjében legyen minden szereplő és minden vessző a helyén. Hogy a legyen jó, a Rossz pedig rossz, a királylány lány, a királyfi pedig fiú, még akkor is, ha ez a mi bonyolult felnőtt világunk végletes leegyszerűsítését jelenti. Leukémiás gyerekek is vannak, sajnos nem is kevesen, mégse szokás rájuk tekintettel minden kiscsoportosnak a fejébe verni, hogy valójában bárki lehet rákos. Már csak azért sem, nehogy hipochonderekké váljanak.

Külön érdekesség, hogy a gyámoltalan óvodások mindennapjait pont azok szokták szétérzékenyíteni, akik mindeközben safe space-eket alakítanak ki egyetemeken, hogy a megtermett, nagykorú, cselekvő- és nemzőképes emberek oda menekülhessenek a világ összetettsége és sokfélesége elől.

Vissza a dedóba, huszonévesen, személyiségzavarosan – nem túl vonzó alternatíva. Talán érdemesebb ehelyett mégis az óvodát fenntartani safe space-nek.

Persze erre mondják sokan: ne parázzunk már amiatt, hogy egy momentumos posztol egy véleménycikket az interneten. Ne reagáljuk túl, ne legyünk hiperérzékenyek. Csakhogy bűnös naivitás volna azt gondolni, hogy akik ma szivárványos zászlóval pózolnak és azonos nemű pároknak osztogatnak jegyescsomagokat, azok szolid önmérsékletet tanúsítanának, ha az oktatáspolitika közelébe férkőznének. Legyünk résen: nem tanúsítanának.

Minket egyébként annak idején soha nem érzékenyítettek, csupán tanítottak és neveltek. Csudálatosképpen

mégse bántottuk se a fekete óvodástársunkat, se a fogyatékossággal élő, se a meleg, se a roma osztálytársunkat, nem is volt ez téma soha.

Azzal viszont, aki áldozatszerepben tetszelgett, sajnáltatta magát, és elvárta a speciális bánásmódot, nem szívesen közösködtünk. Szorri.

 

Francesca Rivafinoli

 

A szerző további írásait IDE kattintva olvashatja.

Iratkozzon fel hírlevelünkre