Láthatatlan érzelmeket rejtenek a maszkok

Csak az Isten tudja, hogy az „egészségügyi burkák” mögött hogy érezzük magunkat valójában. Lehet, hogy néha még jól is jön nekünk ez az „álarcos maszkabál”? Bevallom, én szeretem látni mások mosolyát; derűs ember vagyok, azt hiszem. Szinte feltöltődöm a találkozások boldogságától. Mostanában azonban kifogyóban van bennem ez a „tank”. Amikor csak tehetjük, adjunk egy mosolyt a környezetünknek! Szebb lesz ez a világ, megéri!

Csak a szemek beszélnek. Ám azok is keveset. Elcsendesedtünk. Vagy mindenki egyenesen rideggé vált volna? Ahogy a velem szembejövő emberek arcát nézem, csak találgatok: vajon most mire gondolhatnak?

Beszélgetni sem szeretünk. A maszkok mintha a szánkat is befognák teljesen. Valljuk be, kicsit egyedül maradtunk. Vannak a gondolataink, az „arcrejtvény”, no meg a csend. Kifejezések nélkül.

Még rosszabb: érzelmek nélkül! Most értékeljük csak igazán, amikor leszállunk a járművekről vagy kiléphetünk valamelyik üzletből. Mennyire jó egy egészségeset szippantani a friss levegőből! És milyen szívderítő meglátni az álarcmentes arcokat.

De ez biztos? Mert nekem néha inkább csalódás. A lehántott réteg alatt ugyanis nem a szeretet mosolyog vissza ránk – a fáradtság, a napi gondok görbítik le az újból láthatóvá lett ajkak széleit.

Hogy jobb kedvem legyen utazás közben, önáltatásba kezdek. Elképzelem, hogy a maszkok mögött mindenki boldog. Ezt a maszkos világot de szívesen látnám mosolyogni! Bárcsak ne kellene ehhez hazudnom saját magamnak!

Gável András

A kiemelt képünk forrása a Pixabay.