Nézem, hogy Lengyelországtól Litvániáig és Csehországtól Németországig a legmagasabb szinten szólítanak fel a belorusz tüntetések szétverésének kivizsgálására – hallom, hogy a bizottság elnöke elmondja, Európában nincs helye békés tüntetések elleni támadásoknak. Némelyek szerint a Fehéroroszországgal való EU-s kapcsolatokat is át kell gondolni.

Hajrá, meg amit akartok.

Egy kérdésem azért hadd legyen: 2006-ban hol voltak ezek az óvón felemelt mutatóujjak? Milyen szinteken álltak ki akkor a megvert emberekért? Látjuk-e majd valamelyik független belorusz értelmiségit Brüsszelben, amint elmondja, hogy nóvanvazshat, nóvanvaztorcsörd? Csak azért, mert mi ráadásul már tizennégy éve is EU-tagok voltunk, Belorusszia meg most sem az.

Persze ha a megfelelő okokból történik erőszak, akkor rögtön más a helyzet fénytörése. Gyurcsány haver volt, kiszolgálta az európai érdekköröket. Na, hát ezért nem jelent semmit, hogy az EU mit rikácsol.

Félreértés ne essék, nem Lukasenkát védem. Az ilyen egykori főkomcsik, akik hogy, hogy nem, a Szovjetunió megszűnése után átvették a hatalmat, jobboldali nézőpontból nem sok megbecsülést érdemelnek. Lukasenka az, aki Pozsgay lenni akart – és ki tudja, talán komoly sansza is mutatkozott volna rá, ha nincs a négyigenes népszavazás. Ezen azért mindig gondolkozzunk el: nem sokon, egyáltalán nem sokon múlt, hogy nekünk is legyen egy korábbi magas rangú elvtársunk, aki akár hosszú időre is a nyakunkon marad. Ha 1990-ben közvetlenül választottak volna köztársasági elnököt, alighanem ez lett volna a helyzet.

hirdetés

És Pozsgay álmait sem siratta senki, aki Magyarországnak fényesebb jövőt képzelt el a rendszerváltoztatáskor.

Rohamrendőrök könnygázt vetnek be az ellenzéki tüntetők ellen Minszkben 2020. augusztus 10-én, egy nappal a fehéroroszországi elnökválasztás után. MTI/EPA/Taccjana Zenkovics

Én most nem fogom megfejteni, hogy mi zajlik Fehéroroszországban, de azért finoman szólva érdekes, hogy egy prognosztizálhatóan forró ősz előtt Európa-szerte elszabadulnak az indulatok. Szerbiát és Bulgáriát az elmúlt hetekben utcai megmozdulások rázták meg, most a sorhoz csatlakozik Fehéroroszország is. Ahol Lukasenka pontosan ugyanúgy nyert, mint 5, 10, vagy 14 éve. Azt mondják, csalt. Nem esne nehezemre elhinni. Csak az nem tiszta, hogy egy országban, ahol nincsenek nemzetközi megfigyelők, elmaradnak a független szervezetek szavazókörről szavazókörre tartó, kíváncsi fürkészései, magyarán egyetlen egy adattal tudunk dolgozni, a hivatalossal, ott hogyan állapítják meg, hogy Lukasenkáék valójában ennyivel és annyival maradtak alul?

Elhiszem, hogy lehet benne valami, gyakorlatilag teljesen lényegtelen erről a véleményem. A kérdés az, hogy honnan veszi a számokat az ellenzék?

Ha aránytalan mértékű erőszakot lát a nemzetközi közösség, ám emeljék fel a hangjukat. Úgy van már velük az ember, mint a farkast kiáltó fiúval, de akár még igazat is mondhatnak. Valóban nem járja, hogy békés, hangsúlyozom, békés tüntetéseket szétverjen egy hatalom. Akkor sem, ha azzal a tüntetéssel egyébként x, y és z nem ért egyet. Csak hol van itt az egyenlő mérce? Lukasenka rosszfiú, de Macron nem az? Gondolom, más is látta, milyen módon járt el a francia karhatalom a sárgamellényesekkel szemben több alkalommal is. Én több dologban nem értek egyet a sárgamellényesek követeléseivel, erről írtam is korábban, de minden joguk megvan ahhoz, hogy véleményüknek, változtatási igényeiknek hangot adjanak.

Hát milyen ocsmány módon tudtak ellenük fellépni? Macronnak lett bármilyen bántódása is a nemzetközi közösség előtt mindezeket követően? Ha nem – márpedig nem lett –, úgy kissé nehezen lehet megmagyarázni, hogy egy egyébként EU-n kívüli ország vezetőjével miért járnak el másként.

Avagy visszatérve a kezdeti párhuzamhoz, a 2006-os eseményekhez, nem hallottam akkoriban az EB elnökét megnyilvánulni. Nem tiltakozott egy sor ország vezetője, hogy az EU-tag Magyarországon azonosítószám nélküli brigantik vérengzést rendeztek Budapest belvárosában, majd aztán még napokon keresztül a nagyjából létező összes nemzetközi egyezményt megsértve embertelen módon bántak a letartóztatottakkal.

Egyáltalán nem, kedves Európai Unió – ott vesztetted el az összes kreditedet arra nézvést, hogy emberi jogi kérdésekben, demokráciát, jogállamiságot és egyebeket érintő ügyekben egy jobboldali érzelmű magyart érdekeljen az, hogy gittegyleteid miként is gondolkoznak.

Lukasenka elég eltökéltnek tűnik abban, hogy ne adjon teret még egy Majdannak, és ha valamit megtanulhattunk az arab tavaszból vagy akár az ukrajnai eseményekből, hogy a világon semmi sem változik, sőt, akár sokkal rosszabb is lehet, ha a forradalmat áhító erők győzedelmeskednek. (Nagyjából Tunézia az egyetlen, ami szabályt erősítő kivételként, szabadabb hely lett, mint ben Ali idejében.) Az arab világot irányító diktátorok bizonnyal nem olyan világot hoztak létre és irányítottak, ami elnyerné az Amnesty International és a Helsinki Bizottság aranyérmét, de nézzük meg, mi történik most Líbiában vagy Szíriában. Van épelméjű ember, aki azt mondja, hogy ez jobb az ottani embereknek, mint ami 10 évvel ezelőtt volt? Maximum csak azok a társadalomkonstruktőrök, akik más bőrére az elmúlt évszázadban is mindig szívesen játszottak és alkottak, aztán ha nem jött be, elmondták, hogy következőre már biztosan sikerülni fog – majd lángba borítottak egy újabb országot vagy földrészt.

Biztos, hogy nem a létező világok legjobbikát alkotta meg Lukasenka Fehéroroszországban, de a belorusz ellenzék csupán bábfigura lehet nagyobb erők kezében. Erről mesélhetnének a „csak” amerikai gyarmattá vált ukránok, vagy a szó szerint a megszűnés szélére került országok lakói. És ettől még Lukasenka nyilvánvalóan egy őskomcsi, akiben nemigen találhatunk szimpatikus vonást.

Sajnos ennyire bonyolult a világ.