A szentmise dicsőítő himnusza a Szentháromság dinamizmusával dobogtatja meg a szívünket

A Gloria misetétel egyértelműen kifejezi, hogy Isten dicsőítésére jöttünk össze.

A dicsőítésvezetésben szolgálók azt keresik, hogyan lehetne méltón és dinamikusan Isten jelenlétébe kerülni, hogy neki hálát adjanak a közösség tagjaival együtt. A szentmise, nem meglepő módon, tökéletes alternatívát kínál fel számunkra, hogy ezt a mindenek feletti célt elérhessük. A Gloria misetétel mindenféle sallangtól mentesen a háromszemélyű egy Istent állítja a középpontba, hogy imádásunk okát azonnal láthassuk. Noha az ősi imádság, pontosabban himnikus ének tagolása nem strófikus, a tematikai lüktetés és az abból fakadó dinamizmus mégis grandiózussá avatja minden részletét.

A Gloriát kezdettől fogva himnusznak, dicsőítő éneknek tekintették. Nem működnek benne metrikus szabályok, ily módon a zsoltárok formavilágára emlékeztethetnek bennünket. Az ének görög változata 380 körül jelent meg – az ötödik századtól pedig már pontosan a mai szövegével találkozunk.

Ezt a misetételt egy a Bibliából vett, ám a népies liturgia nyomait magán viselő mondat vezeti be: „Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség a jóakaratú embereknek”. Érdemes lehet tudnunk, hogy a Bibliában tulajdonképpen ez áll: „Békesség a földön az Istennek tetsző embereknek”. A lényegen azonban ez a kisebb – bár azért fontos – eltérés mit sem változtat, hiszen híven kifejezi, hogy Isten dicsőítésére gyűltünk egybe.

A himnusz két nagy szakaszra osztható. Az első az Atyaistent szólítja meg, és elmondja, hogy ő milyen; a második a Fiút helyezi a középpontba, akinek szintén felsorolja a legfőbb tulajdonságait. A himnusz mintegy túlcsorduló lezárásában

hallhatjuk a Szentlélek Atyával és Fiúval közös dicsőítését.

Isten dicsőítése tehát a legegyszerűbb formában történik: a kifejezéseket és tulajdonságokat sorolja az ének. Minden dicsőítésvezető számára jó példa lehet ez a szentmisében felhangzó ősi himnusz, amely valójában nem tesz mást, mint elmondja Istennek, hogy ő milyen. Ez a dicsőítés lényegre koncentráló alapja: nem azért magasztaljuk Istent, amit az emberrel tett, nem is a jóságáért, vagy megmentő szeretetéért, gondoskodásáért, hanem egyedül azért, aki ő maga.

Vagyis nincs másról szó, egyedül csak Istenről. Micsoda rendezett, pazar kincsestár!

A litániákból ismerős tulajdonság-felsorolás szinte elbódít bennünket, egyben kiemel életünk Isten nagysága mellett eltörpülő gondjai közül. A szentmise több másik pontján találkozhatunk az „Isten Báránya” Jézusra alkalmazott kifejezésével. A Dicsőség himnuszában is így szólítjuk meg – sok évszázad keresztényeivel közösen – a mindörökké győztes Bárányt, akit a Jelenések könyvéből ismerhettünk meg.

A Gloria tovább már szinte nem is fokozható befejező egysége szinte szétfeszül az erőtől; már-már elér addig a pontig, ahol a szavak kevésnek bizonyulnak: „Te vagy a szent, te vagy az Úr, te vagy az egyetlen fölség!” Vagyis nincsen más Isten, aki erre a dicsőítésre méltó lenne.

Őelőtte hajol meg minden térd a mennyben és a földön (Fil 2,11).

Amint a dicsőítésnek ezt a teljességgel letisztult, sok évszázados dinamizmusát átéltük, többé nem akarunk helyette mást – például az aktuális érzéseinkhez jobban passzoló dalt – választani.

Az Istent dicsérő, himnikus szöveg kíséretét – „alázatos szolgálóleányként” – a keresztény könnyűzene eszközeivel is biztosíthatjuk. Azonban ahogy a szentmise más pontjain, úgy ezúttal sem engedhetünk teret az isteni dicsőítés álcája mögé bújt zenei magamutogatásnak. A helyes megszólalásmód fellelése – zenei stílustól függetlenül – minden alkotó zenész feladata. Aki viszont egyszer rálelt a Gloria himnuszának belső kincseire, többé nem cseréli el semmi másra, hanem

 értékként, változatlan szöveggel, etalonként őrzi azt.

Gável András

Forrás: J. A. Jungmann: A szentmise, Prugg Verlag, Eisenstadt, 1977.

További olvasásra ajánlott írásunk:

A Szentháromság vérkeringésébe kapcsolódunk Isten dicsőítésével

Csak az a zene ér valamit, amiért érdemes a csendet megtörni – Ifj. Sapszon Ferenc a szentségimádásról