A dicsőítés során Isten adja a tempót
Elengedhetetlenül fontos, hogy a dicsőítés során a dicsőítésvezető mondja ki az utolsó szót abban a kérdésben, hogy merre tovább. A sokvezetésű alkalmak rendszerint káoszba torkollnak és egyáltalán nem teremtik meg azt a helyzetet, amelyben a gyülekezet tagjai nyitottá válnak Isten ajándékainak befogadására. Nem baj, ha a zenei csapat egyes tagjai bizonyos helyzetekben „javaslattal élnek”, de a döntést a dicsőítésvezetőnek kell kimondania.
Típusát és jellegét tekintve meg kell különböztetnünk alapvetően két alkalmat, amelybe más és más a lehetséges vezetői hozzáállás, és ezek egymással nem összekeverhetőek. Szinte az egyház születésétől fogva létező – és azóta a maga gazdagságában kivirágzó – liturgia keretei között a spontaneitásnak egészen szűk helye marad, de leginkább szinte nincs is.
A liturgia kiforrott keretei nem merevséget jelentenek, hanem olyan aranykincset, amelyből már minden kosz és salak kiégett.
A Jelenések könyvének szerkezete és felépítése bizonyítja, hogy a földi és a mennyei liturgia összekapcsolódik. Mindaz, ami az oltár körül történik a szentmisében, egy gyönyörűen meghatározott rend szabályait követve emeli lelkünket a Bárány trónjáig. Együtt énekel a föld a mennyel!
A dicsőítésvezető ebbe a tökéletesen létrejövő kétezer éves dicsőítésfolyamba lép bele áhítattal. Ez a rendezettség zeneileg is kézzel és „füllel tapintható”. Évszázadok dicséretei és zenei hangzásai szólalnak meg méltósággal a szent cselekmény során. A mai kor zenei nyelvezetéből csak azok férnek bele a liturgiába, amelyek ezekhez a veretes formákhoz, de minimum azok letisztult lelki irányultságához és attitűdjéhez igazodnak, és mindvégig
Krisztus arca a mércéjük, nem pedig az önmutogatás.
A könnyűzenei nyelvezet is csak ilyen kritériumok mentén találhatja és kaphatja meg helyét az egyházi szent liturgiában.
A liturgiában is adódhatnak azonban olyan helyzetek, amikor a dicsőítésvezető vagy karnagy – akár szertartás közben felismerve –, hogy a szentmise olvasmányaiból, azok magyarázatából olyan isteni igazság fénylik fel, amely egy másik zenei művel jobban alátámasztható, érdemes váltania a szentmise választható, változó részeinek vonatkozásában. Ehhez természetesen feltételeznünk kell, hogy a kórus vagy a zenekar magabiztos ismeretekkel rendelkezik arról a darabról, amely „becsúszó szereléssel”, a megbeszéltektől eltérő módon helyet kap a szentmisén megszólaló dalok között.
Vissza kell hódítanunk az Isten dicséretére rendeltetett dallamainkat
A másik nagyobb terület a liturgián kívüli istentiszteletek és dicsőítő alkalmak. Ilyenkor a liturgiához hasonlóan kialakul egyfajta „mini liturgia”, amely ugyanúgy Krisztus arcát helyezi a középpontba, hogy minden őróla szólhasson. Ezeken az imádságos, dicsőítő eseményeken nagyobb tér jut a spontaneitásnak is. Ez persze nem a légből kapott változtatási készségre vonatkozik, hanem
a „Lélekből kapottra”.
Egy belső, lelki dinamikáról van szó, amelyben Isten vezeti a dicsőítő kezét is. Bizonyára megtapasztalhattuk többen is, hogy
„Isten más tempót diktál”.
Amikor befogadjuk Őt az életünkbe, ő kézen ragad, és fut velünk egy következő szintig. Valahogy úgy, mint egy minden kilátást megmutatni vágyó túravezető: ha már kigyönyörködtük magunkat a tájban az éppen aktuális helyen, alig várja, hogy induljunk, mert kicsit feljebb van még egy sokkal jobb hely, ahonnan még szebb a panoráma.
A dicsőítésvezető áll a legszorosabb kapcsolatban a „túravezető” Istennel. Pontosabban így kellene, hogy legyen. Természetesen lehetnek olyan alkalmak, helyzetek, amikor a dicsőítésvezető elfárad, gondokkal küzd, és ezeket nem tudta előzetesen Istennek adni. Ilyenkor figyelemmel kell lennie arra a néhány tanácsadóra, akik segíthetik abban, hogy Istenre tudjon figyelni a váratlan helyzetekben is.
A mobilizált, változtatásokra kész dicsőítésvezetéshez azonban a dicsőítésvezető és a zenekar, illetve a kórus puttonyában sok dalnak és ismeretnek kell lennie, hogy legyen miből magabiztosan válogatnia.
Gável András
A kiemelt képünk forrása a Pixabay.
További olvasásra ajánlott írásaink:
