Ízig-vérig pap maradt, élete végéig
Nemeshegyi Péter atya három évvel korábban született tanúságtételében felteszi önmagának a kérdést: „jó volt-e ezt az egy életemet így letölteni?
Nem kellett volna jobb inkább családot alapítani és gyermekeknek, unokáknak továbbadni az élet nagy kincsét?
A kilencvenen túl járó jezsuita szerzetes saját kérdésére határozott és megingadhatatlan választ adott: „ha újra kezdhetném az életemet, újra csak ezt az életutat választanám. Mert
érdemes volt Krisztus hívására igennel válaszolni”.
Kilencévesen lett elsőáldozó, de csak az évente négyszeri, kötelező iskolai áldozásokon vett részt. A latin nyelvű liturgiát akkor unalmasnak találta. Azonban egy évre rá, egy meleg nyári napon Maria Schutzban, a családi nyaraláson a nagy hőség elől az egyik templom hűvösébe menekült, és éppen egy szentmisére toppant be.
„Tyűh, ez pech
– gondolta magában. – Mise közben nem illik kimenni, hát kivárom a végét.”
„Ekkor történt. Nem volt csoda, vagy látomás, vagy ilyesvalami, de kegyelem volt, annyi biztos: gyerekfejjel hirtelen megértettem, hogy a szentmise a legnagyobb dolog a világon. Ott van jelen, kenyér színében, maga Jézus Krisztus, a pap kezében, önmagát felajánlva a világ életéért!” – osztotta meg több mint nyolcvan évvel későbbi vallomásában a pappá lett jezsuita, aki ennek a „hűsölésnek” köszönheti, hogy felfedezte magában Isten egyházi szolgálatra szóló meghívását.
„Negyven évvel később volt alkalmam Japánból Európába utazni, és újra meglátogatni Maria Schutzot. Ekkor már papként én mondtam szentmisét a főoltárnál, és a templom bejáratánál elhelyezett vendégkönyvbe ezt írtam: »Negyven évvel ezelőtt e helyen kaptam azt a kegyelmet Istentől, bizonyára Szűz Mária közbenjárására, amely végül elvezetett a krisztusi papsághoz. Istennek legyen hála! Nemeshegyi Péter S.J., japán misszionárius«.”
A virágzó japán misszióból rendfőnöke hazahívta. Pontosabban a „magyarországi misszióba” küldte a rendtárs atyát. „Már éppen 70 éves lettem, és azt gondoltam, hogy egy néhány évig még teszek-veszek valamit Magyarországon, de közben elmúlt már több mint húsz esztendő, és még mindig itt vagyok.
Remélem, hogy nemsokára hazahívja az Úr az ő öreg szolgáját”
– mesélte vallomásában a sokak által szeretett Péter atya, aki ízig-vérig pap maradt egész életében.
„Milyen jó tanácsot adhatnék hosszú papi életem végét járva paptestvéreimnek és a papságra készülőknek? Egy német versike jut eszembe, amit papszentelési jótanácsként szoktak adni az újmisés papoknak. Ez az én jó tanácsom is:
Willst du ein Leben, das drückt wie ein Alp,
Werde ein Priester, und werde es halb.
Willst du ein Leben voll Glück und Sonnenglanz,
Werde ein Priester, und werde es ganz.
Magyarul:
Akarsz egy életet, mely rémálomként nyomaszt?
Legyél pap, de csak fél szívvel.
Akarsz egy életet, telis-tele boldogsággal és napfénnyel?
Legyél pap, teljes szívedből-lelkedből.„
Forrás: jezsuita.hu
A kiemelt kép forrása a Wikipédia/Thaler Tamás.
További olvasásra ajánlott írásunk:
