Néha egy színész nem csupán szerepeket tanul, hanem a szerepek is tanítják őt. Utat mutatnak, üzennek, kijózanítanak. Így történt ez Hűvösvölgyi Ildikóval is, aki azt vallja, egyetlen színdarab, egyetlen szerep sem érkezett ok nélkül az életébe. A Kossuth-díjas színésznővel családról, hitről, zenéről és a színészet misztikus világáról beszélgettünk.
– Hogyan lett egy őrszentmiklósi kislányból országosan elismert színésznő? Mi vagy ki inspirálta, hogy a művészi pálya felé forduljon?
– A karanténidőszak arra is jó volt, hogy visszautazzak kicsit a múltba, elővegyem a régi családi fotóalbumot. Szeretem ezeket a fényképeket nézegetni, jó, hogy falusi kislány voltam és az is, hogy 14 éves koromig Őrszentmiklóson – mai nevén Őrbottyánban – éltem. Édesanyám tanítónő volt, édesapám számviteli revizor. Apukám hegedült, nővéremet, Katinkát meg is tanította ezen a hangszeren játszani. Anyukám pedig gyönyörűen énekelt. Ezt tőle örököltem. Engem zongorázni taníttattak, 14 éves koromban fel is vettek a Konzervatóriumba. Ez nagy változást hozott a családban, hisz akkor költöztünk a fővárosba. Hamar kiderült, hogy belőlem egy jó zongoratanárnál több nemigen lehet. Már akkor is inkább a színpad és az éneklés felé kacsingattam. 16 évesen felvettem az énekszakot is, esténként balettra jártam. Arról még mit sem tudtam, hogy ez meg volt írva, hisz a táncnak később, 1983-ban, a Macskák idején nagy hasznát vettem.
Úgy tűnik, odafent mindent jobban tudnak, mint az ember itt lent.
17 évesen már a Pinceszínházban játszottam, és aztán teljesen természetes volt számomra, hogy az érettségi után a színművészetire jelentkeztem.
hirdetés– Említette, hogy jó volt kicsit visszatérni a múltba. Miért érdemes elrévedni régvolt dolgokon? Mit ad a múlt?
– Elsősorban igazolást arról, hogy jó úton jártunk, hogy azt teljesítettük be, amire születtünk. Az én pályám sokszor mehetett volna más irányba. Először zenét tanultam, mégis színész lett belőlem. De a zene megmaradt, máig egy erős fogódzó, én a zenében gyökeredzem. És fontos visszatekinteni a múltba azért is, hogy lássuk, honnan jöttünk.
A gyökereinket sosem szabad elfelejtenünk!
Hűvösvölgyi Ildikó a Madách Színházban 2015 márciusában; Fotó: MTI/Bruzák Noémi
– Nem csak a művészetet, hanem a hitet is igyekeztek átadni a szülei. Talán ezért is vállalta az édesanyja a kommunizmus éveiben, hogy Ön titokban konfirmáljon.
– Én akkor nem is voltam tudatában, hogy milyen veszélyes volt ez az édesanyámra nézve. Tanított, színjátszókört vezetett, még a pártba is be kellett lépnie, miközben mi titokban templomba jártunk. Mélyen vallásos ember volt. Mindkét lányomat megtanította imádkozni, írt nekik külön-külön kis könyvecskéket aznapi igékkel. Nagyon fontos, hogy a gyerekeinknek az életünkkel mutassunk példát. Beszélhetünk mi bármit, ha tettekben nem tükrözzük vissza, amiről beszélünk.
Én egyébként mindig szemérmes voltam, ritkán beszélek nyilvánosan az istenhitemről, inkább a szerepeimen keresztül vallottam róla. Ilyen volt például Mária evangéliumának eléneklése. Jézus édesanyja, Mária szerepét kaptam abban a darabban. Ő volt a tökéletes szeretet, az igazi fényesség. Ő igazán beteljesítette a küldetését, áldozatosan szeretett. És elengedte a Fiát… Az anya, és csak az anya tud ilyet! Rengeteget tanultam abból a darabból.
Mária szerepében. Fotó: Kádár Kata
Ezért választottam a Reményik Sándor-estemet is, ami teli van öngyötrő, magába néző, emberiségjavító, az embereken segítő versekkel. Azt feszegeti, hogy mitől lehetünk jobbak, mitől tisztább a természet, mint az ember. Biztos nem véletlen, hogy Szent Johannát is eljátszhattam Honegger oratóriumában vagy az Apácákban egy kis novíciát. Talán van bennem valami olyasmi, ami tiszta, és arra neveli az embereket, hogy jobbak legyenek. A koronavírus miatt mindent annyira tisztán tartunk, mindent fertőtlenítünk, de kérdés, hogy a lelkünk mélyén végzünk-e takarítást. Hogy elgondolkodunk-e azon, mi történik a világban, miért vannak a tájfunok, özönvizek, erdőtüzek, miért jött csapásként a COVID-vírus…
– Talált ezekre választ?
– Még a legnagyobbak sem mindig tudnak erre válaszolni… De az jó, hogy megvan bennünk a kétkedés, és folyamatosan keressük a válaszokat.
– És arra kapott választ, hogy Isten miért erre a pályára küldte?
– Másfél éves koromban majdnem meghaltam. Tüdő- és agyhártyagyulladást kaptam, a halál küszöbén álltam. Akkor a keresztmamám, aki a Madarász utcai Gyermekkórház főorvosa volt, valahonnan szerzett egy olyan gyógyszert, ami megmentett. Sokan belehaltak, én életben maradtam. Tehát az biztos, hogy valamire kiválasztott engem az Isten. És mindig úgy jártam ezen az úton, mintha egy vezérfonal vezetett volna.
Nem voltak soha félelmeim, hisz tudtam, hogy nekem ez a dolgom, és fentről vigyáznak rám.
Hűvösvölgyi Ildikó a Macskákban Mindlevery szerepében. Fotó: Madách Színház
– Miben segítette pályáján a hite?
– Nem mindig voltam templomba járó mintakeresztény. Például, amikor a főiskolára felvettek, engem csak Shakespeare, Csehov és az érdekelt, hogy színésznő legyek, meg az, hogy hova szerződöm majd, melyik filmben játszom. Nagyon pörgött velem minden. Aztán megismertem a férjemet, Kisfaludy Andrást, és nagyon fiatalon örök hűséget fogadtunk egymásnak. Ezt ma is komolyan vesszük. Mindig azokat az embereket vezette elém az Úr, akikre szükségem volt. Akik segítettek nekem nem letérni arról az útról, ami nekem volt megírva. Csodálatos tanárokat is kaptam: Cser Tímeát, Groma Judit nénit és Kertész Lajost, akik mélyen vallásosak voltak, és nagyon sokat segítettek nekem. És szerepeket is küldött nekem az Úr.
Ha úgy érezte, eltávolodtam tőle, kaptam egy olyan szerepet, ami által újra visszatérhettem a nekem rendelt útra. Ezek részéről valójában visszatérítő hadmozdulatok voltak.
A Macskák 30 éves jubileumi előadására készülő Kisfaludy Zsófia állóspárgáját mutatja a tükörből édesanyjának, Hűvösvölgyi Ildikónak a budapesti Madách Színház öltözőjében. Fotó: MTI Fotó/Kallos Bea
– Vagyis folyamatosan tanult is valamit a szerepeiből?
– Tökéletesen így van! Nyolc évet kellett várnunk a második lányunkra, aki egyébként akkor jött, amikor az apósomat elszólította a Jóisten. Mindig rágta a fülemet, hogy miért csak egy unokája van tőlünk. Még el tudtam neki mondani – bár akkor már nagyon beteg volt –, hogy lesz egy kisbabánk, és ’89-ben megszületett Zsófi. Az ő születése után nem sokkal a József és a színes szélesvásznú álomkabát című darabban játszottam, ami arról szól, hogy egy szülőnek nem szabad különbséget tenni, egyformán kell szeretni minden gyermekét a hibáival, rosszaságaival és a vágyaival együtt. A darab segített például abban, hogy rájöjjek: kell külön Nóris napokat tartani, amikor csak rá figyelünk, hogy ne legyen féltékeny a kicsire. Rengeteget tanultam ebből a darabból is.
– Volt elég ideje ilyen sikerek mellett a lányaira?
– Ők azt mondják, sosem szenvedtek hiányt, és nagyon jó anyuka voltam. Pedig mindig rengeteget dolgoztam. De mindezt csak egy olyan apukával lehetett megvalósítani, mint a férjem. Ő filmrendezőként sokat dolgozott otthon, így tudott segíteni a lányok nevelésében édesanyámmal együtt. Most én segítek a lányomnak, hiszen pont szemben lakunk velük, Ürömre költöztünk. Ez is egy isteni elrendelés volt! Egy éven át tologattam babakocsiban az unokámat a mostani házunk előtt, és néztem fel a teraszra, ahol akkor még egy idegen asszony teregetett, és arra gondoltam, hogy Istenem, milyen jó lenne itt lakni! Akárhányszor elmentünk a ház előtt,
mindig küldtem ide egy fohászt: édes Istenem, add, hogy sikerüljön ide jönnünk! Egy évet kellett várni rá, de az imánk meghallgattatott.
– Márciusban mutatta volna be azt a kétszereplős darabot, amit Ön írt Blaha Lujza naplója alapján. Miért éppen az ő életét dolgozta fel?
– Ez valójában Darvasi Ilona ötlete volt, de Blaha Lujzával több ponton összekötődött az életünk. A darab egyetlen estének a története, és úgy végződik, hogy Blaha Lujza a Sári bíró premierje után nagyon fáradtan hazatér, boldog, megiszik egy pohár pezsgőt, feltörnek benne az emlékek, aztán kezébe fogja a Bibliát, és azt olvassa a Prédikátorok könyvéből, hogy „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak…”. Majd hozzáfűzi a saját gondolatait is: jónak kell lenni és szeretni kell az embereket. Ha a Jóisten segít, és egészséges maradok, biztos vagyok abban, hogy ezzel a darabbal még sokáig felléphetek partnernőmmel, Nyírő Beával, hisz
ez a darab éppen arról szól, amiről az életünknek szólnia kellene: milyen nagy dolog, hogy az embernek hivatása, hazája és Istene van.
– Zsófi lánya is a színészpályát választotta. Nem akarta lebeszélni?
– Nem, sőt, tanítottam is 3 évig! Habitusban is rám hasonlít. Nórikám az édesapjára, ő médiaszakon végzett, erős dramaturgiai vénája van. Ő olyan anya, amilyen és sosem voltam, csak szerettem volna! Szenvedélyes, minden pillanatban látni akarja, hogy mi történik a fiával, Bencével.
Anya és lánya a sminkszobában a Macskák 30 éves jubileumi előadása előtt. Fotó: MTI/Kallos Bea
– Hogyan őrizte meg a sikerek ellenére a szakmai és emberi alázatát?
– Fiatalabb koromban sokkal önteltebb voltam. Szégyellem is magam miatta. Tehát egyáltalán nem voltam mindig alázatos. Az évek és az élet tanított meg az alázatra. És odafentről terelgettek. Mindig az orromra koppintottak, ha valami rosszat tettem. Mindent tanulunk az életben. Az idő hatalmas tanítómester. Nem véletlen, hogy a mai bölcsességemmel már nem lehetnék fiatal. Ezt az utat mindenkinek magának kell kijárnia. Aztán az is fontos, hogy ki lesz az ember társa – az alapvető dolgokról: Istenről, hazáról és a családról egyformán kell gondolkodni.
– Hogy telt a karanténidőszak? Nem indított egyszemélyes karanténszínházat, mint ahogyan azt sokan tették?
– Erőltetettnek éreztem a karanténszínház ötletét, hiszen a színház abból áll, hogy ott vagy és a partner szemébe nézel, érzed a közönség áramlását. Ezt nem pótolja semmi! Feltűnési viszketegségem pedig nincs, nem akarok én mindenáron szerepelni. Azért az unokámnak minden este telefonon elmondtam egy verset. Nem mentem el tévéfellépésekre sem, hiszen nem akartam megbetegedni, ha már a gyermekeim így vigyáznak ránk. Olyan törékeny, olyan tiszavirágéletű az ember élete…!
– Ha visszatekint az eddigi életére, van valami hiányérzete?
– Egyetlen fájdalmam, hogy a szüleim nem élhették meg a Kossuth-díjamat. Ők mindig szerették volna, hogy elismerjék a lányukat. De odafentről biztosan látták. Amikor nagyon elkeseredek, nem érzem jól magam vagy dühös vagyok, mindig arra gondolok, hogy
azt kell nézni, ami megadatott, ami nagyon szép, és ami csak az enyém. A családom ilyen. Rájuk vagyok a legbüszkébb!
– Maradtak beteljesületlen szerepálmai?
– Nagyon sok mindent szerettem volna eljátszani, mégsem kaptam meg. Érdekes módon mégis mind valahogy bekúszott az életembe. Például a My Fair Lady Eliza Doolittle-jét mennyire el kellett volna játszanom! De eljátszhatta a lányom Sopronban. Vagy mit meg nem adtam volna, hogy Mary Poppinst eljátszhassam! Ám amikor bejött Magyarországra a darab, én már csak Corry néni szerepét kaphattam meg. De benne vagyok, és ez a lényeg!
Az szerepeink velünk együtt öregszenek, érnek és igazulnak.
A muzsika hangjában is nagyon szerettem volna eljátszani Máriát. Helyette viszont eljátszhatom a Zárdafőnökasszonyt, és elmondhatom benne Máriának, hogy járja a maga útját, menjen előre, hisz annyi „hegy” vár még rá. Nem játszhattam a West Side Storyban sem, de helyette jött a Macskák, ami végigkísérte a pályámat, és ma a lányom játszik benne.
A csodák körülöttünk vannak, csak meg kell látni, meg kell élni és tapasztalni őket, s menni azon az úton, ami nekünk rendeltetett!
Mizsei Bernadett
(Kiemelt képünkön: Hűvösvölgyi Ildikó a Madách Színházban 2015. március 19-én. Fotó: MTI/Bruzák Noémi.)
