A szellemek már a WC-ben vannak…

A magam részéről sokáig ellenálltam a Jégvarázs csábításának: nem volt annyira nehéz, mert őszintén szólva a rajzfilm nem a kedvenc műfajom és a gyermekeim is kicsik voltak még az egész estés mesékhez. Voltak baljós sejtelmeim arról, hogy mennyire lehet gyermek-kompatibilis az a történet, ami még a felnőttek „eszét" is elveszi: ha valaki nem hallott volna a médiában felröppenő topsztoriban a feleségről, akinél válóokként szerepelt, hogy férje nem volt hajlandó vele megnézni a Jégvarázst a moziban - hetedszerre.

A csillámló táskák és elzás pólók tengere végül utolért minket is – még jóval azelőtt, hogy magával a történettel találkoztunk volna. Egy idő után ugyanis a kereskedelemben tomboló Jégvarázs-láz odáig fokozódott, hogy többszörös lányos anyukaként az okozott igazi kihívást, ha egy ruhaboltban NEM szerettem volna a mesében szereplő testvérek képével ellátott pólót/kabátot/harisnyát/póthajat venni. Az intenzív marketing pedig megtette a hatását a gyerekek felé is: egy idő után megkerülhetetlen volt, hogy megnézzük az akkor még egyedülálló első részt. (Aki még nem látta, és tervezi, az vagy ne olvasson tovább, vagy készüljön fel, mert szpoilerveszély fenyegeti…)

Szóval az első rész különösebb gond nélkül lepergett a családunk életében. Én azért felszisszentem, amikor a főszereplő kislányok szülei körülbelül öt perccel a főcímzene után meghaltak, de abba csak utólag gondoltam bele, mennyire nem adtak életükben sem megoldást szerencsétlen nagyobb gyermekük kezébe a születési defektjére (ti. hogy tud varázsolni). Ettől eltekintve egy szokásos, aranyos, fordulatos mese volt, a gyerekek iszonyatosan lelkesedtek érte és a benne felzendülő fülbemászó dallamoknak is csak azután csökkent az élvezeti értéke, hogy hónapokon át kellett hallgatni őket…

Mindeközben világszintű „lobbi” és találgatás indult meg a főszereplő Elza királynő nemi orientációjával kapcsolatban, aki a klasszikus hercegnőkkel ellentétben semmiféle ásóig meg kapáig, de főleg nagyharangig nem jutott el az első rész végére.

Egyes melegjogi szervezetek egyenesen odáig fajultak a lelkesedésben, hogy petícióban kérték a Disney-t, ne hagyja ki ezt a ziccert, és jusson el végre oda, hogy bátran vállalja a merész és formabontó lépést. A rajzfilmgyártó cég azért ennél óvatosabban közelít a témához – és bár szép lassan csordogálnak a meleg főszereplők a meséikbe, egyelőre megkíméltek minket attól a fordulattól, hogy Elza kiráylnő meleg legyen a Jégvarázsban. Azért ez a hírverés óvatossá teszi az embert, nem rohantunk azonnal a mozikba, mikor kijött a mesefilm második része. Óvatosan puhatolóztunk, mi rejlik a meglehetősen sötétre sikeredett előzetes mögött.

Gyanúsan sokan mondták, hogy nem gáz, nem is olyan félelmetes… így aztán többször is kikérdeztünk szülőket, ismerősöket, mire oda jutottunk, hogy meg merjük nézni a következő részt. És akkor jött a csavar: Elza nem meleg, hanem valójában egy szellem! Csodálatos! Erre aztán senki nem gondolt! Az édibédi szőke hercegnő, aki kislányok millióinak – köztük az én lányaimnak is – a példaképe, valójában valami furcsa és megmagyarázhatatlan lény. Jah, merthogy azért a Jégvarázs történet nem egy Star Wars-szinten kidolgozott valami, szóval a rejtélyes és váratlan fordulathoz elég gyér és hiányos magyarázatot fűznek az alkotók, legalábbis ami egy 6 éves szintjén megérthető (ettől a kortól ajánlott ugyanis az alkotás). 

Elza tehát egy szellem, aki furcsa, éteri hangokat hall a messzi távolból, amiket „muszáj” követnie. Akinek másik négy félelmetes szellemmel kell megküzdenie azért, hogy egy régi átkot megtörjön és megtalálja önmagát. Aki végül a túlvilági lények birodalmában talál otthont magának, egyedül, a szerettei nélkül. Aki látja a múltat. Aki képes a víz emlékezőtehetségét (???) kihasználva felidézni a szülei rejtélyes halálát, a sikolyokat és a félelmet is… még felnőttként is hátborzongató történet! Valószínűleg ha ugyanez a sztori nem mesefilm formájában jelenik meg, a film most 18-as karikát, de legalábbis 16-ost viselne. De lehet, hogy nem kell sokáig várnunk arra, hogy a mese horror-változata is megjelenjen a mozikban.

S hogy miért is baj mindez azon kívül, hogy a lányaim utána napokig állandóan és néha még azóta is szellemeset játszanak, hogy kimeséljék magukból a félelmet, amit ez a színes-dalos, látszatra ártalmatlan mese ültetett beléjük? Nem feltétlenül azért, mert emiatt a családunk napokig nem tudott nyugodtan aludni, s mert a rossz álmok állandó éjszakai vendégeinkké váltak. Még csak azért sem feltétlenül, mert a kisebbik azóta sem mert egyedül bemenni a kis WC-be, mert ott szerinte van egy lyuk a falon, ahol a szellemek laknak. És Elza továbbra is kedvenc. De én otimista vagyok, ezt majd kinövik. 

Az okkultizmus szelleme azonban ezzel a kedves kis mozdulattal – Disney-nek köszönhetően – immáron beköltözött a családunkba, hogy már óvodás korban aláaknázhassa azt a fajta feltétel nélküli hitet és Istenhez fordulást, ami az ilyen fiatal és őszinte gyermekeknek oly irígylésre méltó sajátja. Ki van ez találva… azt pedig még most sem zárhatjuk ki, hogy Elza majdan megtalálja a boldogságot egy másik, hozzá hasonló lányszellem oldalán, mondjuk egy trilógia harmadik részében…