Egy „véletlen” birodalom – A Habsburg-jelenség Közép-Európában (2.)

Az írásunk első részében bemutatott szívós kitartás, családi összetartás, házasságokban, utódlásban és hosszú életben megnyilvánuló szerencse azonban még mindig nem elégséges indoklás arra, hogy hogyan alakulhatott ki egy ilyen furcsa konglomerátum Európa kellős közepén. A további okok a 16. századba nyúlnak vissza.

Ettől a kortól a birodalmakat szétfeszítő nacionalizmus eszméje még igen távol állt (tehát még nem beszélhetünk modern értelemben vett nemzetállamokról), a legtöbb európai állam mégis már ekkor egy-egy nemzet államaként alakult ki (pl. Spanyol Királyság, Anglia, Franciaország). Tehát ebből a szempontból is különleges a több nemzet egymástól különálló államából összefogott birodalom, amelyről elmondható, hogy ilyen módon nem egy nemzet állama, hanem egy családé. Más szóval a korszak államalakulatai még főképpen dinasztikus alapon szerveződtek, így az uralkodócsalád által irányított területek kisebb-nagyobb nehézségek árán, de reálisan egybetarthatóak voltak.

Ennek fényében

a korszakban az uralkodó dinasztia az adott nemzethez tartozásnál még jóval magasabb rendű szervező erő volt.

Ezzel magyarázható, hogy ennyi eltérő múltú, különböző természeti adottságokkal bíró és egymástól földrajzilag is távol elhelyezkedő terület egy uralkodó jogara alatt tudott egyesülni.

A koraújkor azonban a rendi monarchiánál hatékonyabb és magasabb szintű szervezettséget megvalósító államformát hozott létre, az abszolutizmust. Ezen új rendszer a hatékonyság érdekében megkövetelte a központosítást és egységesítést, amely innentől kezdve a birodalom egyik fő szakítópróbája lett. Míg az osztrák örökös tartományok rendjei alapvetően saját érdekeik folytán is együttműködők voltak, addig a cseh rendeket a harmincéves háborúban sikerült végérvényesen megtörni, a magyarok szorosabb integrálása számos próbálkozás ellenére sikertelen maradt.

Ezeket a próbálkozásokat a magyar történeti emlékezet természetszerűleg negatívan, traumaként értékeli, azonban itt is fontos megjegyezni, hogy az uralkodócsalád évszázadokon keresztül – az egyes sikertelen egységesítő kísérletek után minden esetben megbékélve a realitással (vagy éppen erre rákényszerülve) –

elfogadta a magyarokkal kötendő kompromisszumot, nem igényelte a minden áron való győzelmet, ezzel nagyban stabilizálva a birodalom helyzetét.

Nem véletlen az sem, hogy egyes döntő esetekben (1740, 1790, 1809) a magyar rendek is jobbnak látták kitartani a nem kedvelt, de már megismert és kezelhető Habsburg-uralom mellett, mint hogy inkább a „porosz katonacsizmát”, esetleg Napóleon császárságát válasszák. Egy esetben nem volt hajlandó az uralkodó kompromisszumra: 1849-ben Ferenc József a megegyezés nélküli, teljes győzelmet kívánta elérni, innen érthető meg a szabadságharc utáni sokkolóan véres megtorlás, valamint az orosz cártól való megalázó segélykérés.

A dinasztia kezére játszottak a közép-európai történelem eseményei is.

A magyar politikai elit együttműködése elképzelhetetlen lett volna a fenyegető török veszély nélkül,

mely arra szorította a rendeket, hogy akár különállásuk csorbítása árán is inkább az Európában maradást és védelmet jelentő Habsburg dinasztiát válasszák, semmint hogy az ország nyugati területei is a hódoltság részévé váljanak. A 18. században szintén a nemzetközi körülmények játszották a birodalom kezébe Lengyelország déli területeit, hiszen a meggyengült lengyel államot a térség abszolutista államai (főképpen Porosz- és Oroszország) kívánták felosztani, melyből az egyensúly kedvéért a Habsburg Birodalom is részt vállalt. Később, a 19. században az erősödő nacionalista és szeparatista-irredenta mozgalmakkal szemben gyengülő birodalomnak pedig a kontinentális erőegyensúly politika sietett a segítségére, mely igyekezett fenntartani a status quot, bármi történjen is, egészen 1918-ig.

A nacionalizmus tehát a legveszélyesebb folyamat volt, amely a birodalmat szétfeszítette és létében fenyegette, ugyanakkor paradox módon a dinasztia alkalmanként ebből előnyt is tudott kovácsolni. Nem egyszer fordult elő, például a magyarok esetében, hogy „rivális” nemzetiségeiket felhasználva tudták őket sakkban tartani, engedményekre kényszeríteni. Így tehát a dinasztia, mintegy a nemzetek fölött állva, sokszor sikeresen egyensúlyozott a birodalmat alkotó népek között.

Emellett azonban meg kell jegyezni, hogy a koraújkor folyamán Közép-Európa, vagy még pontosabban Kelet-Közép-Európa hasonló civilizációs, társadalmi-gazdasági vonásokat öltött, hiszen a nyugat-európai gyarmatosításból kimaradva, viszont keleti befolyásnak annál inkább kitéve (oszmán, orosz) az atlanti centrum félperifériájává vált, valamint a sikeres ellenreformáció alakította katolikus-barokk civilizációs arculatát. Ennek megfelelően tehát sok jellemzőjéükben hasonló fejlettségű és berendezkedésű államok valamilyen mértékben mégis együttesen kezelhetővé váltak, sőt az évszázados „kényszerű házasság” végül előnyöket is hozott, elég csak a 19. század végére kialakuló komoly gazdasági munkamegosztásra, továbbá a nagy, vámokkal védett, szabad belső piacra gondolni, mely mindegyik „tagállam” gazdaságának fejlődésére jótékonyan hatott.

Mindezek alapján tehát magyarázatot nyer, hogy miként jöhetett létre és élhette magát túl, szinte egészen anakronisztikussá válva a 20. század elejéig a Habsburgok közép-európai, nemzetek fölött álló birodalma. A sok tényező közül azonban talán mégis

kiemelkedik a család szívós kitartása, mellyel a történelem során valóban példátlan módon hozott létre egy olyan államalakulatot, amely esetében nem egy népnek volt egy uralkodócsaládja, hanem éppen fordítva, egy uralkodó családnak több népe.

Ezzel példát nyújtva arra, hogy a meghatározó hosszútávú háttérfolyamatokat konkrét személyes tényezők (például a dinasztia jól szervezett örökösödése) alkalmanként meglepő módon felül tudják írni, akár több évszázadon keresztül is.

Ugyan az említett folyamatok (nacionalizmus, irredentizmus, szeparatizmus) a birodalmat szétfeszítették, a divergáló folyamatok győzedelmeskedtek az integrálókkal szemben, mégis egyes vonásaiban már a modern integrációkat életre hívó tényezők is felfedezhetők voltak. Főként gazdasági téren, hiszen a birodalom kisebb méretben ugyan, de az Európai Unióhoz hasonló gazdasági és politikai előnyöket kínált, viszont megközelítőleg hasonló fejlettségi szinten álló területek alkották (ezáltal számukra sokkal kedvezőbb lehetőségekkel tudtak részt venni a gazdasági munkamegosztásban), úgy, hogy egy összeurópai integrációnál jóval nagyobb súlyt biztosított a birodalom irányításában a benne részt vevő egyes államoknak.

Nánay Mihály

A sorozat első része itt olvasható:

Egy „véletlen” birodalom – A Habsburg-jelenség Közép-Európában (1.)