– Hogyan érezte meg Isten hívását a papi hivatásra?

– Sok alkalommal igyekeztem megfogalmazni a hivatásom születésének történetét – elsősorban saját magam részére – minél megfoghatóbban és érthetőbben. Van benne emberi szál, ami elmondható, és egyre inkább úgy látom, hogy sokkal nagyobb rész a misztérium, amit nem lehet jól elmesélni.

Ha a jelen járványhelyzetünkre gondolok, akkor bizonyos közös vonásokat vélek felfedezni a hivatásom kipattanásának körülményeivel kapcsolatban. Poénosan azt is mondhatom, hogy „karanténban kaptam a hivatásom”. Van egy távoli és homályos kisgyermekkori emlékem magamról és a szentmise megünnepléséről. A jelenet a következő: a templomban vagyunk, és ahogy az lenni szokott, nem hagyják, hogy a kisgyermek össze-vissza csatangoljon a templomban – lévén hogy nagyon hagyományos csíki székely közösségről van szó. Ez a „nem engedik és nem hagyják” a „karantén” része. Bennem pedig most is nagyon világosan él és található meg a szándék és az elszántság: Én oda előre akarok menni, mert ott valami olyan érdekes és izgalmas dolog zajlik, hogy nem maradhatok ki belőle. Ezt az élményt tartom az origónak a hivatásom születésében. És azóta is ez a belső késztetés hajt, hogy ott elől, az oltár közelében éljem át a „megérkezettség nyugalmát”. Lám, így

a mostani karantén is lehet a nagyobb elköteleződés előmozdítója a hívő ember és a hívő közösségek számára is.

Persze nem szándékom misztifikálni a saját történetemet, de újból kihangsúlyoznám, hogy ebben az eseményben sokkal több a természetfölötti olvasat számomra, mint amit meg tudok fogalmazni. A későbbi életem eseményei mind arról szólnak, hogy

hirdetés

igazán és szabadon akkor vagyok elememben, ha érinthetem bármilyen módon az „oltárt”, vagyis Krisztust a szentségi szolgálat által.

– Mint iskolai lelkész, káplán, Ön szerint a 21. században hogyan lehet a fiatalokat mind jobban bevonni a pasztorációba?

– Összetett kérdés. Itt Erdélyben még mindig a hagyományalapú egyházi élet és berendezkedés működik, működhet. Nem szeretném, ha félreérthető lennék! Ha a pasztorációra gondolok, akkor az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy mindenki, fiatal és idős is tudatosabban bevonódik az Egyház életének alakításába.

Egyrészt úgy látom, a legtöbbször nem az a cél, hogy a fiatalok aktívan szerepet kaphassanak a helyi egyház építésében, hanem még mindig egy „kiszolgáló” egyházképet éltetünk, ahol minden ténykedés a papra hárul, s a hívő pusztán haszonélvezője lehet – ha él vele – ennek a szolgálatnak. A megcsontosodott hagyományos utak nem teszik lehetővé, hogy az újszerű, fiatalos meglátások és megoldások szerepet kapjanak.

Másrészt, a fiatalok bevonása a szülőkkel indul. Ha a gyökereknél minden rendben van, akkor a növény szépen fejlődik, és gyümölcsöt hoz. Így tehát

nem elég a fiatalt megérinteni a hit szellőjével, hanem bizony a környezetét is meg kell fertőzni.

Az egyén egy bonyolult struktúra része, ide tartozik a családjának a múltja, a jelen helyzetének a kihívásai, és az egész szociális háló, ami körülveszi. Ha az élete minden összetevőjét át tudja járni az evangélium fénye, akkor megérkezett oda, hogy jól értelmezze a történéseit. Ebben segíthetünk. Különben azt látom, hogy a fiatalokban egy sok szempontból széttöredezett világkép él, ahol nincsenek összefüggések és átjárhatóságok. Nem találnak egy mindent összefogni tudó kapaszkodót, és olyanok sokszor, mint akik megrekednek egy sziklapárkányon, ahonnan se előre se hátra.

Tapasztalatom, hogy nagyon könnyen rá lehet mindenkit vezetni arra, hogy van spirituális élete, amit nagyon fontosnak érez. A következő lépés, hogy én mint lelkész fel tudok ajánlani jól működő segítséget (használati utasítást) a spirituális úthoz.

Az egyháznak van egy nagyon egészséges recept- és eszköztára, csak jól kell főzni belőle.

És ez mindenkit érdekel. Előbb mentálhigiénés és életvezetési kérdések kerülnek a terítékre (preevangélizáció a 21. században), de egyre mélyebbre lehet menni, amihez az evangélium a segítség. Persze időigényes, de hát mire is kaptuk az időt?

Balla Imre a gyermekekkel; Fotó: Balla Imre

– A Házas Hétvége lelkiségi mozgalom tagjaként mint pap Ön hogyan látja a válások forgatagában, mire kell odafigyeljenek a párok, hogy egységben megmaradjanak?

– Nagyon szeretem Papp Miklós görögkatolikus atyát, sokat tanultam az előadásaiból. Tőle hallottam először a következő kijelentést: „az együtt imádkozó párok nem válnak el”. Valahogy kiveszett a házasság szentségének a megéléséből ez a spirituális többlet. Ma már a nagymamák is ritkábban imádkoznak az unokákkal, nemhogy a szülők. Az ima a házaspárok közt is tabutéma lett. A lelki élet egy nagyon erős terület, amihez kölcsönösen nem adnak hozzáférési jogosultságot a házaspárok. A legtöbbször a párok egymásról azt se tudják, hogy hogyan imádkozik a másik, hogy mi a fontos a társának az imában… Lelki szakadék van e téren közöttük. Nem is olyan könnyű együtt imádkozni. Talán nekünk, papoknak, sokkal több imaiskolát kellene indítani a házaspárok számára, hogy megtanuljanak együtt imádkozni.

A másik szempontról röviden: fontos a családok házas közösségekbe való beépülése. Egy szál rőzsét hamar el lehet törni, de a köteget nem.

Egymástól tanulunk, egymást bátoríthatjuk és támogathatjuk. És ez nagyon szépen jelen van sok házas lelkiségben.

A Házas Hétvégében még a pap is a közösség megtartó védelmét élvezi, és ez csodálatos.

– Szeret írni saját blogján, illetve a Katolikus.ma-n is megjelennek írásai. Mit ad Önnek az írás?

– Az írás nemcsak számomra önsegítő mentálhigiénés eszköz. Először is sokkal jobban és pontosabban meg tudom így fogni azt, ami bennem van. Az összefüggések megszületnek, sokszor van aha-élményem. Talán meredek: de

az írás számomra spirituális és szakrális tapasztalat (kreativitás és művészet, teremtés és esztétika), ezért nem rendelhető.

Nem írok rendszeresen és következetesen, csak ha valami megfogalmazódni kívánkozik, és nagyon fontos, hogy másoknak is üzenet lehet (ha másokban nincs visszhangja, akkor elvetendő). Néha túlbonyolítom a gondolatfüzéreket s abból látszik, hogy nincsenek megérve. A gyümölcsöt kár lerázni éretlenül a fáról. Minél egyszerűbb és érthetőbb a fogalmazás, annál letisztultabb – és ez a cél.

Az írás így önismeret és szolgálat.

Balla Imre előadást tart a Házas Hétvége egyik programján; Fotó: Balla Imre

– Idén nagyböjt folyamán videóüzenetekkel is szólt a koronavírus-korlátozások idején a hívekhez a Nagyböjti ráhangoló sorozatban. Ön mint katolikus pap hogyan éli meg a kihívásokat, nehézségeket a koronavírus idején?

– Vissza nem térő lehetőség a mostani. Lehet, hogy abszurd így kijelenteni bármit is a járvány-korlátozás kapcsán, de ha hiszünk abban, hogy a böjtnek (de akár a diétának is) jobbító hatása van, akkor

a vírus okozta járvány egy világméretű böjt és lehetőség.

Hosszan lehetne sorolni, hogy ezzel mennyit veszítünk (különösen, ha emberi életekre gondolunk), de sokan hisszük, hogy az istenszeretőknek minden a javukra válik… Nem akarom a helyzet drámaiságát se feloldani, de ha hívőként nem úgy kezelem mint lehetőséget, akkor tagadom a gondviselés szerepét az életemben.

Én csak remélni merem, hogy sok hasznot húztunk ebből a helyzetből: a sürgetettség taposómalmából való kilépés, több idő egymásra, a fizikai közelség megélése a családtagokkal, testi-lelki pihenés, több idő imára, szellemi töltekezésre és a húsvét ünnepének családban való megünneplése (kiderült, hogy ez sem pusztán templomi szertartás). Mind olyan egyszerű dolgok, amelyeket „békeidőben” meg szoktunk fogalmazni, hogy milyen jó lenne. Végre az aktivizmus eretnekségén egy jókora csorba esett. Nem hiszem, hogy radikálisan megváltozik a megszokott életünk, és ezután nem úgy fogunk élni, mint korábban. A visszarendeződés már most látszik. Egy szomorúságom lenne: ha ezek a hetek üresen múltak volna el, mint egy rossz emlék, és semmi gyümölcse nem születne.

Nagy erejű a vírus, mert mindent átírhat, de mi még nagyobb Úr kezében vagyunk! Nem félek!

– Mit tart a legfontosabb küldetésének papként és mentálhigiénés szakemberként? 

– Két dolgot nagyon fontosnak tekintek: Egészséges önismeret és egészséges lelkiség. Ha egy kicsit hozzá tudok tenni ahhoz, hogy a környezetemben lévők tisztább önismerettel, öntisztelettel és megbecsüléssel rendelkezzenek, annak nagyon örülök. Papként különösen fontos, hogy mindent megtegyek azért, hogy sokakkal együtt haladjunk a lelki növekedés útján. Ezért a lelkiség vagy a lelki élet mindig közösségi.

Küldetésem része tehát, hogy megerősítsem az egyes embert a teremtettsége szépségének felismerésében, és hogy közösségbe fogjam a megváltottság útján botorkáló testvéreimet.

Gyöngy-Pethő Krisztina

Kiemelt képünk forrása: Balla Imre