A középkori egyház mint a kultúra őrzője
A középkor kulturális életének meghatározója minden tekintetben a kereszténység és az egyház volt. Skandináviától Itáliáig, az angliai kolostoroktól Magyarországig azonos nyelven (latinul), azonos rend szerint és hasonló tartalommal folytak a szertartások, készültek a tudományos művek (kódexek) és a művészeti alkotások. Ebben a tekintetben a középkori Európa joggal tekinthető „globalizált” világnak, legalábbis kulturális tekintetben. Az egyház rendelte meg a kulturális alkotásokat (pl. templomok díszítése), egyháziak végezték a kulturális tevékenységeket (pl. írásbeliség), egyháziak tanították és adták tovább a kultúrát, szinte kizárólag vallásos témákról készültek kulturális alkotások, és alapvetően egyházi célokat szolgáltak.
Ez a 21. századból szemlélve visszás helyzet azonban alapvetően következett a középkori rendi társadalomfelfogásból (bővebben lásd múlt heti cikkünket). Ennek értelmében az egyház kizárólagos kötelessége, joga és feladata volt az alapvetően vallási kérdésekre koncentráló műveltség és kultúra közvetítése, értelmezése, továbbörökítése. Ez ugyanúgy magától értetődő volt, mint az, hogy a fegyveres harc és védelem nem a jobbágyok, hanem a nemesek feladata, vagy a földművelés és élelmiszertermelés a parasztság dolga. A világi kultúra csupán a középkor végén, egyfelől a lovagi kultúrában, másfelől a reneszánsz keretei között jelent meg.
Továbbá fontos azt is látnunk, hogy a többi társadalmi réteg életében a középkori kultúra (akár filozófiai, akár teológiai vagy bölcsészeti ismeretekre gondolunk) nem volt fontos és szükséges dolog! Érdemes eljátszani a gondolattal, hogy
mire mehetett volna azzal egy jobbágy, ha megtanul írni-olvasni?
A középkor korlátozott technikai feltételei között igen korlátozott volt az információk terjedése is (lásd alább), így jó eséllyel nem sok alkalma lett volna gyakorolnia új tudását, írni- és olvasnivaló híján.
Való igaz az is, hogy a középkor embere nem értette a latin nyelvű szertartásokat, ugyanakkor ez nem is volt lényegi cél, hiszen a hierarchikus berendezkedés keretei között a hívek elfogadták az egyházi tekintélyt, amiből következik, hogy nem kötelező érteniük a szertartásokat, éppen elég, ha elfogadják azokat és részt vesznek rajtuk. Nem is beszélve arról, hogy a középkori ember gondolkodása sokkal transzcendentálisabb volt, nyitottabb a misztikumra. Emellett azt sem szabad elfelejteni, hogy a középkorban még nem volt elvárás a mai személyes istenkapcsolaton alapuló vallásosság, hanem az ún. közvetítő egyház létezett, mely a többi társadalmi csoport (így a jobbágyok vagy nemesek) helyett és érdekében is imádkozott Istenhez. Ez magyarázza meg, hogy miért tartották értékes és fontos tevékenységnek a hívekkel kevéssé foglalkozó, főképpen imádkozó, elmélkedő (és dolgozó) monasztikus szerzetesrendeket is.
Lényegében tehát az alapvető rendi társadalomfelfogás indokolta az egyház kulturális szerepét, hiszen
eszerint Isten minden társadalmi csoportnak más feladatot rendelt – a kultúrát éppen az egyháziaknak –, amit a korabeli társadalom tudomásul vett, és nem is kérdőjelezett meg.
Már csak azért sem, mert a többi rétegnek egyfelől a korlátozott technikai feltételek, másfelől az egész embert igénylő társadalmi feladatok (a jobbágyok esetében a földeken való munka, a nemesség esetében a középkori hadviselés elsajátítása és gyakorlása) miatt komolyabb lehetősége és ebből kifolyólag igénye sem lehetett kulturális tevékenység végzésére. Ha mégis, akkor természetesen nyitva állhatott előttük az egyházi pálya – nem egy esetben (pl. Bakócz Tamás esztergomi érsek) tudunk róla, hogy alacsony, paraszti származású személyek is futhattak be egyházi karriert. 
A középkori kultúrának fontos jellemzője – ahogy fentebb is szerepelt – az igen korlátozott keretek között történő terjedés. Mivel a nyomtatást csak a középkor végén találta fel Gutenberg, a tudományos gondolatok csak kézzel írott kódexekben jelenhettek meg. Ezek hosszú idő alatt készültek el, értékes és viszonylag ritka pergamenre íródtak, ráadásul magasan képzett, latinul írni, olvasni tudó szerzetesek másolták, ezáltal óriási értéket képviseltek, és egy-egy mű összesen csak néhány példányban létezett kontinens-szerte. Ebből következett a tudáshoz való, mai korunk felfogásához képest gyökeresen eltérő hozzáállás. A középkori egyetemi hallgatók fő feladata nem a „versenyképes tudás” vagy „készségek és képességek fejlesztése” volt, hanem az elméleti tananyag rend szerint, szó szerint való megtanulása volt, hiszen – mai korunkkal ellentétben – egyedül így juthattak az adott ismeret birtokába. Ráadásul a későbbiekben nagy eséllyel akár soha többé nem volt módjuk ismét meghallgatni vagy elolvasni azt.
A középkori kultúra, tudomány témáit tekintve jól látszik, hogy
az érdeklődés középpontjában a hit kérdései, Isten dicsősége és kegyelme, valamint a túlvilági élet kérdései álltak.
Éppen ezért a földi világ működését kutató természettudományok helyett sokkal inkább teológiai és filozófiai problémákat vizsgáltak. Az e világi kérdések esetében pedig alapvetően az isteni teremtés természetes rendjének elfogadása volt a jellemző. Ahogy G. R. Evans történész írja: „A túlvilágba vetett hit adhat magyarázatot arra is, miért törődtek olyan keveset szinte az egész középkor során az emberi körülmények javításával. A kereszténység arra tanította az egyszerű embereket, hogy a belenyugvás és a hatalomnak való engedelmesség olyan erények, melyekért a mennyországban a földinél sokkal jobb élet vár. A gazdagabbaktól és hatalmasabbaktól pedig azt várták, hogy segítsék az özvegyeket, az árvákat és minden rászorulót. […] A dolgok rendje megváltoztathatatlannak tűnt a középkori ember számára, a hierarchiákat Isten akarata szerintinek tekintették, és létjogosultságukat senki sem kérdőjelezte meg”. 
Fontos szólni a középkori egyház kultúra-átörökítő tevékenységéről is, ugyanis a marxista történetírás széles körben elterjedt rágalma volt, hogy az antik kultúrát hagyták feledésbe merülni, sőt a pogány írásokat akár tudatosan is elpusztították. Kétségtelen, hogy sok írásmű, emlék semmisült meg a középkor századaiban, ám ezek túlnyomó többségben különböző tűzvészek, háborúk esetén égtek el, vagy akár csak „az idő vasfoga” kezdte ki őket, korántsem tudatos pusztítás eredményeként. Ráadásul azért is semmisülhettek meg, mert az ókori művek is csak minimális példányszámban és sok esetben sérülékeny anyagokból készültek.
A vádakkal szembeni valóság azonban az, hogy pont a kolostorok váltak a kultúra legfontosabb központjaivá. A szerzetesek nem csak technikai fejlesztéseikkel tették hatékonyabbá a középkori gazdaságot, hanem a kódexmásolásnak köszönhetően az antik kor műveltségének jelentős részét átmentették a későbbi évszázadoknak. A középkor egyik legnagyobb tudósa, Nagy Károly frank császár udvarában dolgozó Alkuin például leírta, hogy korábbi angliai könyvtárában Arisztotelész, Cicero vagy éppen Vergilius művei voltak megtalálhatók. A 11. században pedig a későbbi III. Viktor pápa, még bencés főapátként személyesen felügyelte Horatius, Seneca, Cicero és Ovidius műveinek másolását.
Zárásként pedig arról, hogy a középkori kultúra milyen komolyan megalapozta mai civilizációnkat, érdemes elgondolkodni az Európai Unió egyik alapító atyja, a francia Robert Schuman híres gondolatát idézve:
„Sosem érzem magam annyira európainak, mint amikor egy katedrálisba lépek be”.
Nánay Mihály
