Három gyerekkel maradt egyedül a fiatal anyuka – leginkább egy „aktív nagymamára” lenne szükségük

– Hogyan kezdődött a család kálváriája?

– Korábban sokat önkénteskedtem a Bátor táborban és dolgoztam lovasként is – lovasoktató vagyok – a beteg gyerekek között, így amikor a férjemnél jelentkezett a betegség, a helyzetet mindvégig úgy fogtam fel, hogy bár egy óriási problémával állunk szemben, de van esély a felépülésére. A gyermekeinkkel az esti imáinkban kértük, hogy édesapa meggyógyulhasson, és egészen az utolsó hétig mindannyiunkban tartottam a reményt. De aztán be kellett látnom, hogy sajnos ő már nem fog meggyógyulni.

Amikor István úgy 15 éve észrevette a duzzanatot a nyelvén, még megnyugtatták az orvosok, hogy nem rosszindulatú, és nincsenek szövődmények. Éveken át tünetmentes volt, de aztán ő maga vette észre, hogy valami nincs rendjén. Elment szövettanra, kimutatták, hogy sajnos rosszindulatú daganattal állunk szemben. Ezt követte egy műtét, aztán három éven át semmilyen tünet nem jelentkezett – ez idő alatt született meg első kislányunk –, majd tavaly megint kiújult a betegség, de itt már sorra jöttek a műtétek és kezelések. Ettől fogva egyre romlott az állapota. A nyáron sor került egy nagyon komplikált, 12 órán át tartó műtétre, aztán az ősz végén, a tél folyamán kemoterápiát és sugárkezelést is kapott, de a tavaszra már alig maradt ereje. Végül lett volna még egy beavatkozás, de a koronavírusra és az állapotára való tekintettel már mondták az orvosok, hogy igazán nincs értelme. A nagyhét hétfőjéig maradhatott velünk, addig szenvedett…

A fájó az egészben, hogy a férjem már az első műtétje után is mindent megtett, hogy minimalizálja a betegség kiújulását. Soha nem dohányzott, nem volt más káros szenvedélye sem, a műtétet követően lemondott a tejtermékekről és a húsról, a zsíros ételekről, a cukorról, odafigyelt magára. 

– Így, hogy egyedül maradtak, melyek azok a nehézségek, amelyekkel a leginkább szembesült – különösen most, a koronavírus-járvány közepette? 

– Borzalmas az érzés, hogy azt a rengeteg segítséget, amit kapunk – mert kapunk pénzbeli vagy ruhaadományokat –, azt a férjem halála által kell megtapasztaljuk. Elképesztően sok a jó szándékú ember! Mi egyszerű emberek vagyunk, soha nem tudtam volna kérni másoktól – de most ebbe a helyzetbe kerültem. Jól esik a törődés, az, hogy nem kell aggódnom, hogy miből tudjuk kifizetni, amire a gyerekeknek szükségük van. De ettől még nagyon fáj, hogy mindezekért, ha úgy vesszük, a férjemnek kellett meghalnia. Nem vagyunk jómódú emberek, de jobb lett volna, ha minden marad, ahogy volt: ha boldogan élünk, ha itt van velünk, és vele lehetünk.

Engem úgy neveltek, hogy oldjak meg mindent egyedül. A szüleim már nem élnek, anyukám már gyerekkoromban meghalt – ez volt életem első tragédiája –, így leginkább magamra számíthattam.

Gyakorlatilag a férjem volt eddig minden segítségem!

Az anyósom az egyetlen nagyszülő, aki még egy gyermek vigyázását be-bevállalta korábban, de aztán jött a második, majd ősszel a harmadik kisbabánk, most pedig a koronavírus miatt már ő sem igazán tud segíteni nekünk. 

Megdöbbentő volt megtapasztalni, hogy kérés nélkül, legelsőként a kisfiam óvodája segített nekünk. A szülők összefogtak, és bevásároltak nekünk élelmet, mindent, ami szükséges volt. Majd ahol lovagoltatok, több szülő összefogott, és pénzbeli adományokat juttattak el hozzám. Aztán a Potyautassal a kéken nevű túrázós csoportban (ezt szerettük nagyon a férjemmel) megismert szülők is egy másik vonalon elkezdtek segítséget kérni számunkra. Tényleg furcsa érzés elfogadni a felajánlott segítségeket sokszor teljesen idegen emberektől, de mindenért hálás vagyok, és jó megtapasztalom az önzetlen jó akarás erejét.  

– Milyen fajta segítség az, amit ebben a helyzetben a leghatékonyabbnak tart?

– Most a járvány ellenére barátok, szülők segítségével meg tudjuk oldani a bevásárlást és más beszerzéseket.

Amire most és hosszútávon is a legnagyobb szükségünk van, az egy megbízható gyermekfelügyelő, egy – úgymond – „aktív nagymama”.

Olyan valaki lenne a számunkra óriási segítség, aki még nem túl idős ahhoz, hogy a két kisebb gyermekkel, de olykor – amikor nem tudom magammal vinni az időjárási viszonyok, körülmények miatt a kisfiamat a lovaglásokra – három aktív gyerkőccel elbírjon. Eddig is igazából a hétvégéken tudtam lovagoltatni, és ha lejár a koronavírus miatti kijárási korlátozás, akkor ugyancsak főleg szombatonként tudok oktatni, ilyenkor lenne jó egy megbízható felnőtt a gyerekekhez. Fiatal gyerekfelügyelővel már próbálkoztuk, míg beteg volt a férjem – és amit tudott, ő is segített – de sajnos nem biztos, hogy ő hosszútávon vállalni tudná a segítséget. A gyerekeket pedig szeretném megkímélni a visszatérő traumától, attól, hogy újra és újra elveszítenek egy-egy már megszokott személyt. A kisfiamon jól látszik, hogy mennyire hiányzik neki az édesapja, nem szeretném tovább terhelni.

***

A koronavírus okozta rendkívüli helyzetben és a kijárási korlátozások miatt Szilvia lovaglóórái is nagyon megfogyatkoztak, ez jelentős pénzbeni kiesést okoz a családnak ebben a lelkileg is elviselhetetlenül nehéz időszakban. Ha valaki úgy érzi, pénzbeli adománnyal tud segíteni az édesapa nélkül maradt családon, az alábbi számlaszámra elküldheti felajánlását.

Kiemelt képünk forrása: Szeifert Szilvia

Hirdetés