Lássuk meg járvány alatt is az élet szépségeit!
Borzasztó dolog azt olvasni, hogy a koronavírus-járvány lecsengésével egyidőben Kínában megszaporodott a válások száma. Hogy a WHO már azt szorgalmazza, hogy készüljenek kutatások a most tapasztalt vészhelyzet emberekre gyakorolt mentális hatásairól. Napestig lehetne sorolni, magán a betegségen kívül mi mindent hozott a fejünkre, kényszerített ki belőlünk a koronavírus, hogyan dőltek romba álmok és lettek emberek földönfutóvá a gazdasági válság következtében – most mégsem erről szeretnék beszélni.
Meggyőződésem ugyanis, mi magunk is felelősek vagyunk azért, hova tesszük a fókuszt az életünkben. És ez a mostani helyzetre különösen igaz. Mert kesereghetünk azon, hogy nem találkozhatunk a nagymamával, de fel is hívhatjuk őt videochaten, s az összezártság sem feltétlenül csak a rosszabbik énünket hozhatja ki belőlünk. S bizony, jó oldala is lehet annak, hogy életünk külső kereteinek megváltozása tőlünk is nagyobb fokú tudatosságot igényel. A belső szabadságunkat ugyanis nem veheti el tőlünk semmiféle világjárvány, s mivel ez szükséges ahhoz, hogy világunkat alakítsuk, most határozottan jobban kell élnünk ezzel a lehetőséggel.
A boldogság pedig nagyon aprócska mértékegységgel is mérhető: a gyereked reggeli mosolyával, egy napsugárral, ami bekukucskál az ablakon, egy finoman elkészített ebéddel, vagy éppen egy jókor érkező öleléssel. A nagyszüleink óriási világégéseket éltek meg, s nevelték fel utána boldogságban, szeretetben szüleinket, akik pedig nekünk kínálták ezt a mostani, gondtalan világot. Nos, a gondtalanságnak jelen pillanatban vége, de nézzünk csak körül, milyen körülmények között kell átélnünk ezt a mi saját világégésünket!
Egyelőre az üzletek polcai roskadásig vannak áruval, s továbbra is a megfelelő kovász elkészítésének receptjeit bújjuk a neten. Ha szeretnénk, megtehetjük, hogy mindent házhoz rendelünk, s sokan otthonról is végezhetik a munkájukat. A gyermekeink velünk lehetnek, s nem kell a veszélyhelyzet idejére megválnunk tőlük, vidékre, biztonságosabb helyre küldeni őket. Ha kimerészkedünk az utcára, megtehetjük. Igaz, hogy védőfelszerelésben, de mégsem úgy, hogy lövegek fütyülnek a fejünk felett. Borzasztóan fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy az aranykalitka, amiben élünk, lehet, hogy szűkös, de semmiképpen sem végleges, ráadásul összkomfortosan felszerelt.
Ebből a szemszögből már azt sem nehéz észrevenni, milyen csodálatos az, mikor egy kisgyerek megtanul járni, mikor virágozni kezdenek a cseresznyefák, s a közeli bokron egy cinkecsalád fészkéből élénk csipogás hallatszik. Mert az élet nem állt meg most sem, akármennyire is úgy éljük meg ezt a furcsa időszakot: a gyerekek szép lassan kinövik tavaly őszi cipőjüket, az édesanyák méhében a járvány idején is fejlődnek a kisbabák, s a Föld ugyanúgy forog a tengelye körül, mint két hónappal ezelőtt.
A járvány persze kihozhatja belőlünk a rosszat is, de a környezetemben körülnézve én nem ezt látom: családok fognak össze, apukák foglalkoznak az átlagosnál sokkal többet a gyermekeikkel, akik tömegesen tanulnak meg biciklizni a karantén idején. Anyukák főznek hősiesen napról napra azért, hogy meleg étel kerüljön az egész család asztalára, papok, pszichológusok vállalnak emberfeletti szolgálatot, hogy támogatást nyújtsanak rászorulók számára a nehéz időkben.
Nézzük inkább ezeket az apró eredményeket! Lássuk meg, ha sikereink vannak! Vegyük észre, együtt küzdünk azért, hogy mi magunk, embertársaink vagy éppen családtagjaink meneküljenek meg a pusztító járvány elől, s közben éljük meg saját helyünket, tetteink fontosságát ebben a káosznak tűnő forgatagban! Mert igenis számít a világnak az, ahogyan most viselkedünk!
És nekünk is, hiszen nem mindegy az sem, visszanézve hogyan tekintünk majd egykori önmagunkra, akik a járvány alatt-előtt voltunk! Öleljünk sokat! Kérjünk segítséget! Segítsünk! Legyünk megértőek – ne csak családtagjainkkal, önmagunkkal is! S akkor remélhetőleg a több hónapos begubózás eredményeképpen pillangóként fogunk szárnyra kapni a karantén végeztével, egy olyan élettapasztalattal gazdagabban, amit egész életünkben kamatoztathatunk majd! Hogy az általunk máskor unalmasnak vélt szürke hétköznapok csillogását meg tudjuk becsülni életünk összes hátralévő percében…
