Feltámadás után nem lehetünk szomorúak! – Bese Gergő a Vasárnapnak
– A koronavírus-járvánnyal a papság élete is pillanatok alatt nagyon megváltozott. Katolikus papként hogyan éled meg a megváltozott hétköznapokat és ünnepeket?
– A helyzet engem is súlyosan érint, mint mindenki mást. Az ember jogosan érzi úgy, hogy kicsúszott a lába alól a talaj. Nekem az egyik lábam a pedagógia, mivel iskolalelkészként is dolgozom, de most már hetek óta bezártak az iskolák. A másik pedig az, hogy bezárták a templomot is, nyilvános szentmiséket nem szabad tartani. Mindenhol csak üres padokat találok.
Az életemben is megjelent az online tanítás, mely egy nagyon felelősségteljes és nehéz feladat. Sok időt és energiát igényel diáktól és tanártól egyaránt. Gyakorta érzem én is úgy, hogy falra hányt borsó az egész, mert pont a lényeget, a növendékeket nem lehet látni, és elveszik az a kapcsolat, az interakció, ami az oktatás lényege. Ma a diákok az online tér túloldalán rekedtek.
A Jóisten humorérzéke abban is megnyilvánul, hogy most éppen abban az online térben próbáljuk őket elérni, tanítani, és tartani bennük a lelket, amiről korábban le akartuk őket szoktatni.
Visszás és kettős érzete van az embernek, ugyanakkor törekedni kell arra, hogy ebben ne csak a nehézségeket, de a lehetőségeket is meglássa. 
A bezárkózás lelkileg a híveket és a papokat is sok aggodalommal tölti el. Nekem papként is nehéz a kialakult helyzet, ugyanakkor rádöbbentett arra is, hogy eddig mennyire el voltam kényeztetve például Pannonhalmán: az ottani a közösségek, családok, az a sok szeretet, ami eddig körülvett, nem magától értetődik. Most e nélkül a lüktetés nélkül kellett a legszentebb keresztény ünnepünket megélnünk úgy, hogy a húsvét egy közösségi ünnep, az egyházközség ünnepe, a családok ünnepe: mindannyiunké együtt.
Mindenkinek külön kellett megtapasztalnia azt, hogy ki-ki a saját lehetőségeihez mérten ünnepelhetett – be kell vallani, hogy ez mindenkinek nehéz volt.
– Számos paphoz hasonlóan te is online miséket tartasz. Hogyan lehet betölteni ezt az új szerepkört?
– A járvány miatt a VI. kerületi Szeretetláng közösség beengedett a kápolnájába, kaptam egy kulcsot is, így akkor mehetek át imádkozni, amikor csak akarok. Ebben a kápolnában végeztem a szertartásokat, melyek online elérhetőek. A Jóisten ismét megviccel bennünket, mert azok a papok, lelkészek, akik korábban Facebook- és Instagram-ellenesek voltak, most kénytelenek feliratkozni a közösségi média ezen felületeire, hogy a híveikkel tudják tartani a kapcsolatot. Rögzítem a miséket, és feltöltöm a Youtube-ra. Sajnos nem tudtam megoldani az élő, fix időpontot, de ez azzal az előnnyel is járhat, hogy később többen is elérhetik.
Az online misék reményem szerint egy egységesebb és profibb változatából a vírus után is marad valami, mert ez nem rossz dolog. Sok olyan emberhez tudunk elérni, akik egyébként sem tudták – például egészségügyi okokból – látogatni a szentmiséket.
Természetesen ennek a technikai kivitelezését megfelelő módon kell létrehozni, valamint mindenkinek az eseményhez méltóan kell viselkednie.
– Egy katolikus papnak ma olyan feladatokat kell ellátnia, amiket a szemináriumokban nem tanítottak meg. Mennyire jelent problémát, kihívást?
– Ez nem egészen így van. Őszintén megvallva, amikor minket pappá szenteltek, akkor abban a szentelésben benne volt minden:
bármi is történik ebben a világban, nekünk Krisztus örömhírét kell vinni a hívek közé. Lehet háború, járvány vagy bármilyen katasztrófa, nekünk mennünk kell, és tennünk kell a dolgunkat.
Ettől kezdve minden a kreativitáson múlik – természetesen minden hatályos állami törvényt figyelembe véve és betartva. A hívek ma házi oltárt készíthetnek, testileg-lelkileg felkészülhetnek egy online misére. Telefonnyomkodás nélkül, megborotválkozva, felöltözve, időben érkezve a szentmise kezdetére. Úgy vélem, ezeket a gondolatokat és cselekedeteket tolmácsolni kell a hívek felé, hiszen anélkül „elkanászodunk”.
Bármi történjen, a pásztor sohasem lehet távol a nyájától!
Így voltam ezzel én húsvétvasárnap, amikor Pannonhalmán és Budaörsön a hívek kérésének eleget téve több mint hatvan családnál, háznál szentségi áldásban részesítettem a lakókat. Van, aki ezt szekérháton, platós autón teszi, de tenni kell.
Sokféle mód van most is arra, hogy a hívek közelében legyünk. Helyt kell állnunk minden körülmények között!
– Hogyan telt az idei húsvétvasárnap?
– Vasárnap kora reggel Budapestről elautóztam Pannonhalmára, ott a fél tízes ünnepi misét mutattam be az üres templomban. Pannonhalmán az ételszentelés még szokásban van, kaptam pár címet, hogy kiket keressek fel, aztán a felkérések annyira megsokasodtak, hogy egészen fél egyig szentelgettem a kerítésen belül lévő híveket és húsvéti étkeiket. Délután visszaautóztam Budaörsre, ahol csodát éltem meg! Életem legmeghatóbb húsvétvasárnapja volt az idei.
Nem lehet elmondani, hogy milyen volt ez a budaörsi körmenet. Arról csak a könnyek, a mosolyok beszélhetnek.
Nagyon megható volt. A családok nagyon készültek, felöltöztek, énekeltek, gyertyát gyújtottak, virágokat hoztak ki. A hívek is megérezték, hogy sok módja van annak, hogy otthonukban hogyan fogadják a feltámadt Krisztust. Mindezt az utcáról is meg megható volt látni. Csodálatos volt! Ha este tízig világos lett volna, akkor is az utcán lettünk volna, hiszen annyi telefonhívás és kérés érkezett a hívek részéről. 
– Hogyan találtak meg a hívek?
– Budaörsön ezt megszervezték, és a helyi plébános atya engedélyével történt. Délután megáldott a plébános a templomban, úgy indultam el. A budaörsiek sokféle csatornán utolérték egymást és engem is. Mivel mindenki otthon volt, nagy öröm volt együtt látni a családokat! Ha egy évvel korábban elkezdték volna szervezni, akkor sem lett volna ennyire egységes.
A koronavírus a kisebb családokat összehozta – és megerősítette a húsvét alatt.
– Magyarországon most jön el a betegség igazi felfutása. Mi lesz a magyarországi papok és lelkészek feladata a következő hetekben, hónapokban?
– Nagyon fontos, hogy a papok is higgyenek abban, hogy Krisztus megszabadít bennünket ettől a járványtól, és abban, hogy az imádságnak óriási ereje van! Az ima erejére kell bátorítanunk a híveinket! Fontosnak tartom, hogy a pap akár minden nap küldjön üzenetet, gondolatokat a híveinek. Hívja fel az időseket, betegeket, akiket minden elsőpénteken látogatni szokott. A plébános a falvakban vagy akár városokban merjen kimenni az utcára, mutassa meg magát, integessen a híveknek. Kiáltsa be a kertkapun, hogy
„Tartsatok ki! Sok erőt!”
Rengeteg lehetőség és feladat van. 
Don Bosco a gyerekeivel elment a kolerajárvány sújtotta betegekhez, a Szűzanya oltalmába helyezte őket, gyerekei ápolták az elesetteket, de ők maguk nem betegedtek meg! Nekünk is így kell tenni, de ma egy kicsit más világ van. Nem tudom, hogyan lenne arra mód, hogy egy pap védőfelszerelésekkel együtt bemenjen a kórházba, és hogy ott imádkozzon a lélegeztetőgépen kezelt betegekért. Lehet, hogy nem is a kórház intenzív osztályán kell nekünk erősítenünk. Megtehetjük máshol is, hogy imádkozunk beteg testvéreinkért. Más fórumokon viszont ott kell lenni, nem szabad láthatatlanná válnunk, egy papnak sohasem szabad eltűnnie! A hívekben szorongást, félelemet, pánikot is kelthet, ha a megszokott lelki vezetőjüket nem érik utol.
Nem fordulhat elő az, hogy a változások miatt a pap és közössége közötti kapcsolat megszakadjon.
Nekünk a legfontosabb feladatunk most is: imádkozni, imára buzdítani a híveket, megerősíteni őket, és a kreatív ötletekkel tartani a reményt a hívekben. Felszabadulunk! Pont most, feltámadás után nem lehetünk szomorúak! Nem mutathatjuk, hogy itt mindennek vége van. Jól néznénk ki, ha Krisztus a Getszemáni-kertben feladta volna…
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása: Mandiner.hu, szerző: Ficsor Márton
