Komoly gyászfolyamaton megyünk keresztül – egyénileg és társadalmi szinten

– Egyre több helyen olvassuk, sőt, talán már a saját bőrünkön is érzékeljük, hogy a koronavírus bizony a mentális egészségünket is fenyegeti. Melyek azok a tényezők – a bizonytalanság és bezártság mellett –, amelyek valóban megtámadhatják lelkünket?

– A bizonytalanság és a bezártság valóban megterhelő. De a változás önmagában is stresszt jelent, még a pozitív változás is. Most soha nem látott módon, és szinte az egyik napról a másikra változtak meg mindennapi életünk keretei. Ilyen hatalmas változáshoz alkalmazkodni nagyon sok belső energiába kerül. De még ennél is többről van szó.

Az egész eddigi világunk romba dőlt, a világról és saját magunkról alkotott képünkkel együtt. Megroppant a világ nagyjábóli kiszámíthatóságába vetett hitünk, és kiderült, hogy sokkal sebezhetőbbek vagyunk, mint gondoltuk. És bár most egy átmeneti állapotban vagyunk (ki tudja, meddig) – de hogy utána milyen lesz a világ, azt nem tudjuk megmondani.

Valójában egy komoly gyászfolyamaton megyünk keresztül, egyénileg és társadalmi szinten is. Nemcsak az elvesztett életünket gyászoljuk, hanem a jövőnket is, azt, ami lehetett volna – a terveinket, az álmainkat. Egy gyászfolyamatnak különböző lépcsői vannak, amiken végigmegyünk (és akár vissza is térhet egy korábbi fázis). Ha képben vagyunk erről, akkor jobban értjük, mi is zajlik a lelkünkben.

– Melyek ezek a lépcsőfokok?

– Először tagadunk:  „Á, ez csak olyan, mint egy influenza. Meg különben is csak az idősekre veszélyes.” Aztán, ha elkezdjük közelebb engedni magunkhoz a realitást, akkor jön a düh: „Hogy jönnek ahhoz, hogy ilyen drasztikusan korlátozzák az életemet?!”. Aztán elkezdünk alkudozni: „Na jó, egy hónapot valahogy kibírok otthon, aztán utána minden rendben lesz”. Majd a valósággal együtt elér minket a szomorúság, „Mennyi mindent vesztek most el”. És végül jön az elfogadás, amikor tudomásul vesszük a helyzetet: „Most ez van. Ezek között a körülmények között kell továbbélnem”. Elkezdjük az új valóságban felépíteni az életünket, és megtenni mindazt, amit mi magunk tudunk megtenni a biztonságunkért.

– Ekkora fenyegetettség idején mi lehet az a pszichológiai tényező, ami megakadályoz sokakat abban, hogy otthon maradjanak?

– Ebben sokféle tényező játszhat közre. Először is visszautalnék a gyász folyamatára: az egész a tagadással kezdődik. Annyira nehéz ezt az egészet közel engedni magunkhoz, nehéz tudomásul venni, hogy tényleg ez van – ehhez idő kell, kinek több, kinek kevesebb. És amíg valaki nem tudja komolynak látni a helyzetet, addig a korlátozásokat is nehezen fogja magára érvényesnek elfogadni.

Aztán itt van az a pszichológiai jelenség is, hogy amikor valaki számára nagyon riasztó a megoldás egy problémára, akkor hajlamos az egész problémát távol tartani magától – vagy akár tagadni. Egy nagyon kézenfekvő példa a mostani helyzetben az introvertált-extrovertált emberek közti különbség. Egy introvertált még örülhet is, hogy végre otthon ülhet, és nem kell emberekkel találkoznia (amíg elege nem lesz a családdal való állandó összezártságból). Viszont egy extrovertált számára, aki a sok-sok emberi találkozásból töltődik, nagyon riasztó lehet a bezártság, és emiatt hajlamos lehet az egész helyzet komolyságát lebecsülni.

Vagy mondjuk egy kamasz vagy egyetemista, akinek az életeleme a szórakozás meg a bulizás, szintén nagy ellenállással viseltethet az otthonüléssel szemben. És hiába mondjuk neki, hogy veszélyes, ez a „megmondjuk neki” akkor se feltétlenül működik, amikor az alkoholra vagy a kábítószerre mondjuk… Ráadásul a kamaszkori agyfejlődés a húszas éveik első felére fejeződik be, csak akkorra alakul ki teljesen a felelős döntésekre képes agy.

– És mi a helyzet az igazán veszélyeztetett idős korosztállyal?

– Az időseknél kicsit más a helyzet… Lehet, hogy számukra nem is realizálódik a veszély. Ők már túlélték a II. világháborút, ’56-ot, ezt is túlélik – ez a hozzáállás sokukban. A mostani helyzet nem látványos, nem hullanak a bombák, nincs testközelben a fenyegetés – akkor talán nincs is. Ráadásul már kevésbé rugalmasak, sokkal nehezebb elengedniük a szokásaikat, és ekkora változáshoz alkalmazkodniuk. A valóságos kapcsolatok hiánya nekünk se könnyű – nekik viszont még nehezebb, hiszen a gyerekeikkel, pláne unokáikkal való találkozás adja sokszor az élet sava-borsát. Sokan közülük nincsenek is fenn a neten, így virtuálisan is kevésbé tudják pótolni a kieső kapcsolatokat. Nem csoda, ha a sarki zöldségessel való pár perces beszélgetést igenis jogosnak érzik, ha már a gyerekeik nem hajlandók találkozni velük…

– Mennyire rossz jelen helyzetben a félelem? Értem ez alatt, hogy a túlzott aggódás megbetegít, de az egészséges mértékű szorongás most a túlélésünket is szolgálhatja…

– Ez így igaz, az egészséges méretű szorongás a segítségünkre van abban, hogy felkészüljünk egy veszélyesnek ítélt helyzetre. Jelen esetben arra ösztökél, hogy mossuk a kezünket, tartsuk a két méter távolságot, és maradjunk otthon. A szorongásnak pont ez a dolga:  felkészíteni minket,  hogy reagálni tudjunk a minket fenyegető veszélyre.

Az viszont fontos, hogy ne ragadjunk benne hosszabb távon, hiszen ennek sok negatív hatása lenne! A szorongás, a pánik megbéníthatja a cselekvőképességünket és a logikus gondolkodásunkat – pedig erre most nagy szükségünk van. Ráadásul a félelem az immunrendszerünkre is negatív hatással van.

– De hogyan tudjuk ezt kontrollálni?

– Teljesen érthető, ha ez a mostani helyzet szorongást ébreszt bennünk. De érdemes tudatosítani, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva az érzéseinknek, dönthetünk arról, hogy mit kezdünk velük. Stresszoldó módszerekkel, mint például légzőgyakorlat, relaxáció, csökkenthetjük a stresszhormonok szintjét a testünkben. Aktívan tehetünk azért, hogy a mi kezünkben maradjon az irányítás.

Észrevehetjük azt is, mik azok a gondolatok, amik szorongással töltenek el. Ezek általában a jövőre vonatkoznak. Tudatosíthatjuk, hogy mivel nem tudjuk, mi fog történni, a gondolataink nem megalapozottak, ezért a félelmeink sem. Leginkább attól szoktunk félni, hogy nem fogunk tudni megbirkózni valamivel, ami a jövőben történni fog. De valahogy meg fogunk tudni birkózni azzal a helyzettel, valamit fogunk tudni tenni!

Hatalmas erőforrások vannak bennünk, hogy eddig nem tapasztalt kihívásokkal is megküzdjünk. Hogy hogyan, ez majd akkor kiderül.

– Korábban megjelent írásaiban kitér arra, hogy fel kell készülnünk a konfliktusokra: a gyerekeink veszekedni fognak egymással, sőt, mi is összetűzésbe kerülhetünk a párunkkal az összezártság idején. Lehet ezt megelőzni? Kell-e egyáltalán, vagy jobb, ha kiengedjük a felgyülemlett feszültséget?

– Mindenképpen érdemes olyan családi szokásokat kialakítani, amelyek megelőző jelleggel segítenek ezeket a feszültségeket csökkenteni. Ebben az állandó összezártságban felerősödnek a családi működésben meglévő hiányosságok, az egyes kapcsolatokban lévő nehézségek. Mindaz a stressz, ami felgyűlik bennünk az egész helyzet kapcsán, mind itt fog kirobbanni (valószínűleg nem a főnökünkkel kezdünk el kiabálni a telefonban).

A szorongásunk, a bizonytalanságunk miatt könnyen a másikban találjuk meg azt, akit felelősnek teszünk meg a saját nehéz érzéseink miatt. És ilyenkor sokkal csúnyábban megbánthatjuk egymást, a veszekedés komolyabb sebeket hagyhat a másikban. Éppen ezért érdemes megelőző és konstruktív megoldásokat keresnünk. Nyilván szeretnénk a karantén végén úgy kilépni otthonról, hogy nincs romokban a család.

– Mit érdemes ezért tennünk?

– Ahhoz, hogy ne menjünk egymás agyára, nagyon fontos, hogy mindenkinek legyen saját ideje, amikor magában van, nem a többiekkel – és leengedhet. Erre még az extrovertáltaknak is szüksége van. Érdemes ezt a gyerekeink napirendjébe is beütemezni, hogy mikor van az az idősáv, amikor mindenki visszavonul a saját zugába, és csendes tevékenységgel foglalja el magát.

A gyerekekben az is komoly feszültséget okozhat, hogy „elvesztették” a barátaikat.

A testvéreikkel is jó lehet persze együtt lenni, együtt játszani, de ahogy telik az idő, egyre jobban hiányoznak nekik a barátaik. Ezt a frusztrációt pedig jó eséllyel a tesókon fogják kitölteni. Amennyire lehet, érdemes lehet ezt orvosolni azzal, hogy online megpróbáljuk pótolni, amit lehet. A többi szülővel összebeszélve rendszeresen beiktathatunk virtuális együttléteket a barátoknak videochaten, Zoomon stb. Az én cserkész gyerekeimnek ilyen módon például minden héten megvan a „virtuális őrsgyűlésük” – nyilván más, mint élőben, de mindig nagy nevetgélések hallatszanak ki ilyenkor a szobából.

Az óhatatlanul kialakuló konfliktusokat pedig felhasználhatjuk arra, hogy tanítsuk őket a konfliktuskezelésre.

– Létezik erre valamilyen jól működő, speciális technika?

– Ehhez kell egy nagy levegőt vennünk, mert sokszor mi is túlélő üzemmódban vagyunk, úgy érezzük, az ép elménkért küzdünk, és legszívesebben kiszállnánk az egészből. De ha tudunk erre némi figyelmet fordítani, azzal hosszabb távon magunknak is jót teszünk, mert kisebbek lesznek, hamarabb megoldódnak idővel az összeütközések. Fontos, hogy ilyenkor elismerjük a frusztrált és dühös érzéseik jogosságát, és tanítsuk gyermekeinket, hogyan fejezhetik ki az érzéseiket és a szükségleteiket a másik bántása nélkül.

Legyünk tudatában, hogy bennük is sok szorongás van! Ráadásul sokkal kevésbé tudják szavakba önteni, mint mi.

Amikor valamelyik gyerekünk nagyon kiakad, legtöbbször a saját nehéz érzései keresik az utat kifelé.

Ez sokszor egy jelzés arról, hogy a támogatásunkra van szüksége. Lehet, hogy ő is gyászolja az eddigi megszokott életét. Vagy éppen küzd a félelmeivel, hogy meghalhat, vagy esetleg elveszíthet minket vagy a nagyszüleit. Igazából arra a biztonságra van ilyenkor szüksége, amit a szeretetünk és az elfogadásunk tud adni neki.

És igen, számíthatunk feszültségekre a párunkat illetően is. Ritkán vagyunk ennyit összezárva, és itt nem nyaralásról van szó. Egy ilyen krízishelyzet könnyen próbára tesz egy kapcsolatot. A be- és összezártság, az anyagi gondok, a szüleinkért való aggódás, a világ kiszámíthatatlansága mind ránk nehezedik. Épp ezért érdemes lehet megelőzésként „kapcsolatépítő intézkedéseket” tennünk.

Bár nagyon nehéznek tűnhet megtalálni rá az alkalmat, hiszen mindig otthon vannak a gyerekek is… Mégis érdemes teremteni rá időt, hogy meg tudjuk hallgatni egymást, közbeszólás és ítélkezés nélkül. Megosztani, amit megélünk, és tudatosítani, hogy együtt csináljuk, együtt tudjuk végigcsinálni ezt az egészet. Hogy amikor majd vége lesz, úgy tudjunk visszanézni erre az időre, hogy képesek voltunk rá.

 A beszélgetés második felében arról lesz szó, hogyan tudunk idős rokonainknak, gyermekeinknek segíteni, ha magunk is rossz lelkiállapotba kerültünk a járvány miatt, s azt is körüljárjuk, hogyan tudunk optimizmust csempészni a hétköznapokba.