Honfoglalóink nyomában a régészet és a bioarcheológia eszközeivel
„A honfoglaló anyagi műveltség nagy hatást gyakorolt a környező népek anyagi kultúrájára” – mondta Türk Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem régészoktatója, akivel a 9-10. századi magyarság életéről, a természettudományok felértékelődött szerepéről és a régészet 21. századi lehetőségeiről beszélgettünk. Türk Attilával készült első interjúnk itt olvasható.
– A Kelet-Európában, illetve az Urálon túli területeken feltárt sírok alapján mit tudhatunk meg a magyarok elődeinek kora középkori életmódjáról? – A történeti és régészeti kérdések között a magyarság egykori életmódjára adandó válasz olyan, mint a hab a tortán. Még számos kutatás szükséges ahhoz, hogy erre a kérdésre ‒ akárcsak részben is, de – megalapozottan válaszolni tudjunk.
Az új leletek természettudományos vizsgálatai bizakodásra adnak okot, de a válaszokért még sokat kell dolgoznunk. Annyi bizonyos, hogy jó úton járunk.
Ma már lehetőség van rá, hogy a meglévő csontmintáinkból ún. stabilizotóp vizsgálatokkal eleink étkezési szokásaira, vándorlásukra, betegségeikre vonatkozóan következtetéseket tudjunk levonni. Ezek a vizsgálatok ma már lefolytathatók, és lehetőséget kínálnak arra, hogy megválaszoljuk például az olyan kérdéseket is, mint hogy a magyarok elődei valóban nomádként éltek-e, és hogy ez pontosan mit is jelent? A nomád életmódra ugyanis jellemző a gyakori húsfogyasztás, melynek eredményeképpen több fehérje kerül a szervezetbe, a csontokba. A letelepült életmódot folytató földművelők esetében a kalászosokból fogyasztanak többet, így ott fokozott szénhidrátmennyiség mutatható ki a modern vizsgálatok segítségével. 
– Akkor ezek szerint a honfoglaló eleink életmódján belül a táplálkozás lesz az, amiről a legteljesebb képet kaphatjuk a vizsgálatoknak köszönhetően? – Nagy valószínűséggel igen, hiszen a táplálkozás az egykori élet egyik legfontosabb lenyomata. Ezek a stabilizotóp vizsgálatok és módszerek még korai szakaszban vannak, nemzetközi szinten is újnak számítanak. Nekünk, régészeknek a természettudományokra ma már nem úgy kell tekintenünk, mint csupán kiegészítő adatokat szolgáltató segédtudomány(ok)ra. A bioarcheológia napjainkban már egy önállósult tudományág, mely számos kérdésre ‒ a régészek feltételezései helyett ‒ biztos válaszokat fog tudni adni.
Ma már egy csontmintától nem pusztán a radiokarbon kormeghatározást várjuk, hanem ideális esetben egy komplett, több szempontos biológiai és kémiai vizsgálatsor eredményét.
Az is változott, hogy a fogak helyett elsősorban a koponyában található sziklacsont (pars petrosa) vizsgálatát preferálja a szakma, ami komoly kutatási felelősséget is jelent, hiszen a fogakkal ellentétben ebből mindössze kettő van egy csontváz esetében.
A régészet magyar őstörténeti szerepe és lehetősége tehát nem pusztán azért bővült, mert a forrásanyaga rohamosan nőtt ‒ ellentétben pl. az írott forrásokkal ‒, hanem azért is, mert a természettudományok a leletanyag olyan új vizsgálatait tették lehetővé, melyek korábban elképzelhetetlenek voltak.
A hagyományos régészeti kutatás szerepe meg fog maradni természetesen a jövőben is, hiszen a különböző őstörténeti adatok történelmi modellé formálásában kiemelkedő szerepet játszó időfaktorra ‒ a természettudományokkal és a nyelvészettel szemben még inkább ‒ ez a tudományterület a legérzékenyebb.
Egyre világosabbá vált, hogy mi is sok mindent tanulhatunk ezekből a történetileg sokszor nehezen interpretálható, de egzakt vizsgálatokból.
Meggyőződésem szerint ráirányítják a régészek figyelmét arra, hogy helyesen megfogalmazott és pontosan megválaszolható kérdéseket tegyenek fel kutatásaik során, melyekre olyan egyértelmű válasz adható, amint azt a természettudományok esetében látjuk. 
– A táplálkozás alaposabb megismerésén túl mire adnak még lehetőséget ezek a természettudományos vizsgálatok? – A technológiai és a módszertani újítások lehetőségek egész sorát nyitották meg a régészek előtt. Az egyik ilyen érdekesség, hogy ez a módszer a migrációs kérdések megválaszolására is alkalmas lehet. Az elmúlt 15–20 évben kezdték el a stabilizotóp vizsgálatok egyik válfaját használni a migrációkutatásban.
A csontváz különböző csontjaiban fennmaradt stroncium-tartalom és a temetkezés környezetének összevetése alkalmas arra, hogy meghatározzuk: az illető az adott területen nőtt fel és ott temették el, vagy más vidékről vándorolt az adott területre.
A honfoglalók esetében ‒ vagyis akik még keleten születtek, de már a Kárpát-medencében temetkeztek ‒ ma már nagyon időszerű és megalapozott lenne ezeket a vizsgálatokat elvégezni, főként a Dnyeper és Dnyeszter folyók mentén feltárt szubbotci-típusú lelőhelyekkel való összevetésben. Ma már körülbelül egy tucatnyi olyan honfoglaló sír ismert (főként felnőtt, fegyveres férfiaké), melyek esetében a radiokarbon vizsgálatok korai, 895‒900, sőt néhány esetben 870–895 közötti temetési évszámot mutattak ki.
– Ezzel a módszerrel megállapítható lenne a honfoglalók régóta vitatott létszáma?
– Elméletileg igen, de ez csak papíron van így, hiszen nem tudjuk, hogy hány honfoglalás kori sír van még a föld alatt. Miként azt sem, hogy pl. hány 10. századi temető esett áldozatul a Tisza folyószabályozási munkálatainak, gyaníthatóan sajnos nagyon sok. Ha az összes honfoglalás kori sír a rendelkezésünkre állna, és el lehetne végezni az imént említett vizsgálatokat, akkor abból ki lehetne szűrni, hogy kik születtek még keleten, és kik azok, akik már a Kárpát-medencében. Mivel ez a feltétel egészen biztosan nem fog a szakemberek rendelkezésére állni, így a teljes népesség létszámára vonatkozóan tudományos válasz nem adható, jóformán csak becsléseink és következtetéseink lehetnek.
Ezt a kérdést szerintem el kell engednie a kutatásnak, és olyanokkal kell foglalkoznunk, amelyeket valóban pontosan meg is tudunk válaszolni.
Ezekből is akad bőven! 
– Mi a különbség a honfoglaló és a honfoglalás kori sírok között?
– Valódi honfoglalóknak tényszerűen csak azokat nevezhetjük, akik még a Kárpátokon kívül születtek, de már azon belül lettek eltemetve. Ők azok, akik valóban hont foglaltak, tehát ők a honfoglalók. Régészetileg azonban a honfoglalás kori meghatározás sokszor összemosódik még a kora Árpád-korral is, és többnyire kiterjesztett időrendi értelemben használjuk.
Mivel a 10. század végén, de sok helyen még a 11. században is használatban voltak a régi pogány előzményekkel bíró temetők, így nehéz pontosan megállapítani az átmenetet. Főleg a 11. századi leletszegénység mellett…
Az viszont biztos, hogy I. (Szent) Lászlónak és I. (Könyves) Kálmán királynak is törvényben kellett tiltaniuk a korábbi pogány temetők használatának folytatását, vagyis ez egy valós mindennapi probléma volt a 11. század végén is. A honfoglalás kori sírok számából tehát nem szabad a hont szerzők számarányára következtetni, ráadásul a helyben talált népesség létszámáról is csak azt sejtjük, hogy többszöröse lehetett a beérkezőkének. A honfoglalók létszáma tehát – mint fentebb is utaltam rá – egy igen fogós, véleményem szerint nem megválaszolható kérdés…
– Milyen eredményei vannak az eddigi hazai kutatásoknak?
A klasszikus leletközlésekkel már elég jól állunk itthon. Azonban új ásatásokkal egybekötött, éveken átívelő tervszerű honfoglalás kori régészeti kutatási programról a Pázmány Duna–Tisza közi projektjén kívül sajnos nem tudok. A mikroregionális településtörténeti elemzések terén szintén látványos fejlődés mutatkozik, bár módszertanilag a szórványleletek és teljesen fel nem tárt temetők egy kalap alá vont elemzése véleményem szerint már meghaladott. 
A tárgytípusok tipológiai feldolgozásával, azok anyagösszetételi és készítéstechnikai vizsgálataival azonban már jóval gyengébben állunk. A 10. századi telepek kérdésével pedig ‒ egy-két biztató kezdeményezéstől eltekintve ‒ látszólag továbbra sem tud mit kezdeni a kutatás.
A honfoglalás kori hagyaték nem kiszakítva, önmagában, hanem a teljes eurázsiai kontextusában történő vizsgálata oda vezetett, hogy három-négy, korábban ismeretlen rendeltetésű 10. századi lelet pontos funkcióját sikerült meghatározni az utóbbi években a keleti analógiák segítségével.
Továbbá mintegy tucatnyi, korábban is többnyire keleti gyökerűnek vélt tárgytípus és temetkezési szokásbeli elem pontos összefüggéseit sikerült tisztázni a honfoglalás kori régészetben a fentebb említett módszertani hozzáállás segítségével. A keleti régészeti analógiák vizsgálata elvezetett arra a felismerésre is, hogy elődeink keleti kapcsolatrendszere nem szakadt meg 895 környékén, amire a honfoglalást kiváltó besenyő vereség alapján gyakran következtettek történészeink és régészeink.
Ma már világos számos import és export lelet kapcsán, hogy a kelet-európai távolsági kereskedelem aktív részesei maradtak a magyarok, és a 10. századi Kárpát-medencei lelettípusok eljutottak egészen az Urál térségéig is.
A honfoglaló anyagi műveltség nagy hatást gyakorolt a környező népek anyagi kultúrájára.
A Rusz esetében ez kifejezetten megfigyelhető, ráadásul a korábbi feltételezéseknél komolyabb mértékben, ennek pontos feltárása a következő évek egyik kiemelt kutatási feladata lesz.
Szintén a honfoglalás kori régészet segítségével, de a bioarcheológia módszereivel sikerült kimutatni a keleten maradt magyarság biztos nyomait, amit az utóbbi évek egyik legnagyobb felfedezésének tartok.
Türk Attilával készült interjúnk a jövő héten folytatódik.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása: A 3. Orosz-Magyar Uráli Régészeti Expedíció (2015) (Fotó: Szöllősi Mátyás)
A magyarság eredetének kérdésköre nemzetközileg is jelentős tudományos probléma
A honfoglalás nem úgy történhetett, ahogy azt eddig tanultuk – vezető régész a Vasárnapnak
Képesek vagyunk tudományos dogmákat felszámolni! – vezető archeogenetikus a Vasárnapnak
