– Mit jelent önnek személyesen Marcell atya – és mit jelenthet a „ma emberének”?

– Avilai Szent Terézia a rendünk alapítója, így ő anyai közelségben van hozzánk. Marcell atya közelsége ugyanakkor több tekintetben is egészen sajátos. Először is magyar; ugyanazokban a rendházakban élt, mint most mi, és időben is szinte karnyújtásnyira van tőlünk, 1966-ban halt meg. Volt komoly misztikus kegyelmekkel megajándékozott, lelkes kamasz, hitét félig-meddig elveszítő fiatalember, utána katona, pap-szerzetes, végül ismét világban élő egyszerű ember.

1887-ben a Zala megyei Kiskomáromban született (ma Zalakomár). Ez a kor és vidék nem volt épp a legvallásosabb. „Az emberek imádták azon a tájon a földet, a pénzt, a vagyont. Istenről alig esett szó, azazhogy igen, de úgy, hogy: nincs” – írja. Szülei sem voltak túlságosan vallásosak: becsületes emberként éltek, édesanyja szeretete rendkívül sokat jelentett neki, hitről viszont nem sokat beszéltek.

Marcell atya egyszerre volt rendkívül elmélyült és hétköznapi ember. Egy nagy misztikus – aki ugyanakkor nagyon is követhető.

Attyapuszta, Kármelita Rendház, Marton Marcell Lelkiségi Központ

– Nem mellesleg: kiválóan tudott írni!

– Ez már jóval a megtérése előtt kiderült. Művei között (amelyek ma már szinte mind olvashatók) talán a legfontosabb a Szépszeretet. Ez tulajdonképpen egy önéletrajz, ami ugyanakkor a kezei között – ahogyan azt a szentek esetében már megszokhattuk – evangéliumi műfajjá válik, narratív teológiává. Istennel való személyes találkozását beszéli el benne.

hirdetés

Ma már úgy érezzük, hogy Marcell atya kissé édeskés képekben fogalmaz – csakhogy, ha jobban odafigyelünk, akkor ezek mögött rendkívüli tartalmakat, véresen komoly teológiai igazságokat találunk. Valahogy úgy, ahogyan Lisieux-i Szent Teréznél is.

A Szépszeretetet 1950-ben, május környékén fejezte be; pár héttel később feloszlatják a szerzetesrendeket. Finoman szólva kalandos élete volt!

– Marcell atya életében, lelkiségében Mária egészen kitüntetett helyen áll. Gyakran kritizálják is emiatt, sőt, néha gyanúsnak tartják.

– Marcell atyánál a máriás vonal rendkívül erős, és ez valóban gyakori félreértésekre ad okot. „Mindig Máriáról van szó, most már talán Jézusról is beszélhetne” – mondják néha.

Csakhogy ez a máriás misztika, amely egyébként a Kármel hagyománya alapján áll, valójában egyedül Jézusról szól. Ez egy sajátos karizma. Marcell atyának tehát nagyon különleges kapcsolata volt Máriával, de ez egyáltalán nem jelenti, hogy bármilyen értelemben is Isten helyébe tenné. Ő ezen a nőies, anyás ösvényen halad előre.

Ide tartozik, hogy a művészetek, illetve a természet szépsége iránt is mindig rendkívül fogékony volt – ez rendkívül meghatározó vonása. Márpedig „Isten szépsége kin ragyog? Márián, Isten anyján” – mondja. Ez az ő közeledésének útja. Marcell atya a természet szépségén át már gyermekként megérzi Isten szépségét. Keszthelyen, a Balatonon…

Ez is fontos lehet nekünk, maiaknak, hiszen ezek teljesen hétköznapi helyek – mi is megcsodálhatjuk mindazt, amit annak idején ő.

– Finoman szólva nem volt könnyű útja… 

– Pedig misztikus élete már gyerekként elindul, 14-18 éves korában! Hatalmas kegyelmeket kap. A gimnázium elvégzése után viszont 16 éven keresztül ennek a szárnyalásnak nyoma sincs. Nem járult szentségekhez. Ateista elvileg nem lett – gyakorlatilag viszont igen. Hitte, hogy van Isten – de ez nem hit… Meg kellett térnie. Korábbi élményei azért mindvégig ott vannak a lelke mélyén, és később az újrakezdés alapjává válnak. Mint később fogalmaz: „A virágokat lekaszálta az élet hosszú időre, de a gyökerek ott maradtak”.

Budapestre kerül. Nagyon tehetséges fiatalnak számít, és ezt ő pontosan tudja is magáról. A tudományt imádja, mindent szenvedélyesen tudni, tudni, tudni akart. És író akart lenni, „híres író” – mint megjegyzi. Elvégzi az egyetemet, latin–görög–magyar szakos tanár lesz. De tudott németül, franciául, olaszul is. Rendkívüli intelligencia és komoly írói tehetség jellemezte. Azt lehetne mondani, hogy ezekben az időkben a szép iránti szeretete volt az egyetlen, ami nem hagyott ki, még ha azt az irodalomban, művészetekben kereste is, nem pedig Máriában és Jézusban.

Az első világháború idején Erdélybe kerül, ott behívják egy kétgyerekes tanártársát, ő pedig helyette jelentkezik, vállalja a katonai szolgálatot. Albániában szerzett háborús élményeit Muzulmán sírokon című – később egyébként a kor erkölcseinek engedve megtagadott – könyvében le is írja.

A háborúból visszatérve aztán visszavetette magát a társadalmi életbe. „Csak szerepelni, pódiumon, újságokban, folyóiratokban!”

Azt mondhatnánk, Marcell atya akkoriban, még Marton Boldizsárként igazi „celeb” volt… Így ír: „Fényesség vett körül, a hírnév, a dicsőség lidércfénye.” De nem érezte magát boldognak – hiába a népszerűség, az országos ismertség, hiányérzete volt, és ez a nagy szerencséje –, így lépésről lépésre vissza tud térni gyermekkori hitéhez. Lassan elindul a megtérés útján.

Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány / Nyolc Boldogság Katolikus Közösség, Homokkomárom, 2008

– A megtérése milyen állomásairól tudunk?

– Látomásai, hallomásai nem voltak – Isten nagyon emberi módokon mutatja meg neki magát, először egy virágzó cseresznyefa („A Fehér Asszony”) képében nyilvánul meg számára. Újból felébred lelkében a szépség, a tisztaság iránti vágy. Azután találkozik Lisieux-i Szent Teréz Egy lélek története c. írásával. Egy cselédlány nyomja a kezébe ezt a könyvet; először tiltakozik ellene, egyrészt azért, mert mint mondja, „nem olvas női írókat”, másrészt megriasztja már a cím is. Végül mégis olvasni kezdi – és nem tudja letenni. „Ez a nő meghódított” – írja később.

A harmadik eszköz, amit Isten használt, hogy a megtérés útjára vezesse, egy passiójáték volt Mikófalván. Marton Boldizsárt Jézus szenvedésének látványa mélységesen megérinti. Ráébred Isten szeretetére. „Ráborult a lelkemre, a szívemre a fájdalmak asszonya. Ő siratta bennem, rajtam keresztül fiát, és engem, a másik fiát.”

Ekkor úgy érzi, el kell vonulnia, hogy rájöjjön, mi lesz az életével. Az istenkapcsolatot újra megtalálta, de a hivatását még nem. Bécs mellé, a verbita rend lelkigyakorlatos házába megy, ahol negyven napos lelkigyakorlaton vesz részt. Itt egy nagy lelki megtisztulást, „sötét éjszakát” él át, sokat gyötrődik, komoly fájdalmakat él át – de hagyja, hogy Isten dolgozzon rajta. Innen pedig már kármelitaként tér vissza. Itt olvassa el Avilai Szent Teréz Önéletrajzát is, ami szintén rendkívül sokat jelent neki, szíven üti. „Mintha egy lettem volna lélekben a szenttel, egy az egész a Kármellal.” Ekkor még egy kármelitát se látott, mégis biztos volt benne, hogy közöttük van a helye. Jelentkezik, de előtte még rábízza az egész könyvtárát plébánosára, Mindszenty Józsefre, akivel még jelentkezése előtt elmegy egy nagy európai zarándoklatra.

1925-ben lép be a Kármelbe. A noviciátus után Győrben végzi teológiai tanulmányait, 1930-ben pappá szentelik. Rögtön kinevezik novícius magiszternek, és ezt a pozíciót 13 éven át tölti be.

Nevelési elveiben mindig a leglényegesebbre: az Isten és az emberszeretet megélésére koncentrált.

– De magában a rendben sem volt egyszerű élete.

– Igen, sajnálatos módon sokat kellett szenvednie a rendtársaitól. Súlyosan megrágalmazták; a háborúból ugyanis betegségeket hozott magával, idegzsábát például, és ezt az orvos kísérletképpen egy olyan injekcióval kezelte, amit vérbaj esetén szoktak alkalmazni. Egy apáca ezt meglátta, és „beárulta”: Marcell atya nemibeteg… A hír elterjedt, és Marcell atya becsületén óriási csorba esett. Aztán persze az orvosnak köszönhetően kiderült az igazság.

1943-ban Budapestre helyezik. Akkorra már országosan ismert pap, prédikátor és lelkigyakorlatos atya (prédikációit könyvekben is kiadják). Egészen 1950-ig a Huba utcai ház lakója.

Lelki gyermekei közé tartozott Mindszenty József és Apor Vilmos is.

Később egyébként Mindszenty személyesen indította el Marcell atya szentté avatási ügyét.

1950 májusában, pár hónappal a szerzetesrendek feloszlatása előtt írja meg a már említett Szépszeretet című (remek)művét.

– Aztán haláláig újra világi életet élt.

– Egyházmegyés papként sem tudott elhelyezkedni. A rendből a feloszlatás után a legtöbben munkások lettek, illetve néhányan megnősültek; ő egy ideig, persze titokban, gyóntató maradt. 63 éves, amikor elhagyja a rendházat. A kolostoron kívüli életét nagy biztonsággal és nagy nyugalommal rendezte – mint egyik rendtársa elmondja. Nem ingatta meg a gyökeres változás – ebből látszik, hogy már a Kármelben sem a falak, a körülmények tartották meg. A szerzetesség külső struktúráit elveszítette ugyan, de hivatástudata, boldogsága szemernyit sem változik. Feltalálja magát.

Itt is egy nagy üzenet rejlik mindnyájunk számára: az istenkapcsolatot minden körülmények közt megélhetjük!

Marcell atya misztikája a budapesti utcán zajlott, az ’50-es évek sötétségében. Hajnali 4-kor kelt, fél 7-kor misézett, mindig a Fájdalmas Szűzanya mellékoltáránál. 9–10-ig gyóntatott. Aztán 4-től estig megint. Este aztán vett magának egy kiflit, amit egy padra ülve evett meg, nagyjából úgy, mint egy hajléktalan. Nagyon szűkösen élt.

1956-ban le kell mondania a reggeli szentmiséről és a gyóntatásról is. Feljelentették. Menekülnie ugyan nem kellett, de erősen vissza kellett húzódnia. Ki nyomta fel? Biztosan valami kommunista – gondolnánk. De nem: egy volt apácafőnöknő…

Élete utolsó nyolc évére visszaköltözhetett a kármelita templom mögötti kis udvarba (ez a mai napig megvan mint Marcell atya szobája): egy bódéban lakott, amit az építkezésnél dolgozó munkások hagytak hátra.

’62-től komoly romlás áll be az egészségi állapotában; az erős gyógyszerektől végül majdhogynem megsüketül.

A naplójából megtudjuk, micsoda lelkesedéssel figyeli a II. Vatikáni Zsinat eseményeit. Szenved, de az Istennel való egységben mélységesen átéli a bűnös emberekkel való szolidaritást: „Ó, hogy szeretem a bűnös embert. (…) Tele vagyok részvéttel az ateisták iránt. (…) Mintha boldogtalan anyjuk lennék”.

Élete végén totális egységet él meg Jézussal, aki mélyen bevonja a megváltás művébe. – Nem hiányzik a szentmise bemutatása? – kérdezte tőle valaki, már a kórházban. Mire Marcell atya:

„Nem, hiszen most szentmisézek csak igazán: magamat áldozom fel”.