„Nada te turbe - semmi meg ne ijesszen!" – kármelita nővérek gondolatai 3. rész

Szent Teréziáról és a belső imáról

Mielőtt Avilai Szent Teréz megalapította volna a Szent József kolostort, már 20 évet élt egy szerzetesi közösségben. Megérintette szívét Isten emberségének és Istenségének értünk vállalt szenvedése, mely szeretetének legnagyobb jele volt – kereszthalála, majd feltámadása által. Szent Teréz az ő kis „galambdúcait” Krisztus radikális követésének és az első remeték életének példájára alapította. A Tökéletesség útja című művében így ír: „Elhatároztam, hogy megteszem azt a keveset, amit tudok, hogy a tőlem telhető legnagyobb tökéletességgel követem az evangéliumi tanácsokat, és azon igyekszem, hogy (…) akik itt vannak, ugyanígy tegyenek; Isten nagy jóságában bízva, Aki sosem mulaszt el segíteni annak, aki úgy dönt, hogy Érte mindent elhagyjon.”

A Kármel sajátossága, amit Szent Teréz a napirendbe felvett, a napi két óra belső ima. Közösségünkben a délelőtti belső imát a zsolozsma után (Matutinum, Laudes) együtt végezzük a kápolnánkban, a délutáni belső imát pedig az esti zsolozsma előtt (Vesperás) – egyénileg, többnyire a cellánkban. A másik pillére az életünknek az esti felüdülési óra a vacsora után, melyet rekreációnak hívunk. Ilyenkor együtt van az egész közösség – és egyszerűen csak beszélgetünk. Mindenki visz magával egy témát, amellyel a másik nővér örömét szolgálhatja. Gyakoroljuk a felelősségvállalást a másik öröméért, és ha nem az én témám kerül elő, akkor a másikra való teljes odafigyelést szolgálom, lemondva önmagamról. Így értelemszerűen vannak olyan területek, melyeket nem beszélhetünk itt meg. Ilyen pl. az étkezés, a betegség, valakinek a bírálata…

Szent Teréz mondja: ha a másikra figyelek, elfeledkezve gondjaimról, nehézségeimről, akkor az ő örömének szolgálata által én magam is békéssé, derűssé válhatok. Ezeket minden nap gyakorolnunk kell.

Szent Teréz az Egyház leányának tartotta magát, így az imádságainkat, áldozatainkat mi sem csak általánosságban az emberekért vállaljuk, hanem különleges módon közbenjárunk az Egyházért, a keresztények egységéért, legfőképpen a papokért, szeminaristákért.

Próbáljuk a csendet őrizni, mégpedig nemcsak külsőleg – pl. nem beszélünk máshol, csak az arra kijelölt helyeken, nem beszélünk munkavégzés közben, csak arról, ami a munkával kapcsolatos – de belsőleg is, hogy meghallhassuk Isten hangját.

A belső csend a külsőre is hatással van.

Különösen a belső ima idején erősödnek fel a bensőnk hangjai, melyek szétszórják a gondolatokat, és ha ezeket a gondolatokat nem adom át Istennek, ha magamat Isten elé helyezem, akkor feszültté válok a megoldatlan helyzet miatt, türelmetlenül beszélek, vagy idegesen reagálva másokat megbántok. A belső imát Szent Teréz nem egy imamódként mutatja be, hanem egy szerető jelenlétnek Isten előtt, ahol

Ő néz engem és én nézem Őt.

Ezt az aktív jelenlétet meg kell tanulni, mert amikor a gondolataim, terveim jönnek elő, a gondolataimra adott válasz már tőlem függ. Magammal akarok-e foglalkozni, vagy minden elszórakozott pillanatban vissza akarok-e térni Ahhoz, Aki találkozni szeretne velem. Mindig Isten hív először minket, és a mi válaszunkat szabadon engedi. Istennek két parancsa van csak az ember felé – teljes szívvel, osztatlanul szeretni Őt és szeretni az embertársainkat.

Ez a két parancs minden mást magába foglal. A szemlélődés nem egyfajta különlegességet jelent. Ha próbálunk Isten jelenlétében élni, mindent Benne, Érte és Általa (az Ő segítségével) tenni, mondani, és ami a legnehezebb: gondolni, ha Rá „fixáljuk” az életünket, akkor valójában Őt szemléljük. Ezt szükséges az életünk végéig tanulnunk gyakorolnunk. Szent Teréz segít bennünket, hogy elbukásaink után mindig merjünk felállni, helyezzük életünket Isten oltalmába és irgalmába. Ez egy életfeladat.

A kármel sajátos karizmája az imádság. Minden karizma a Szentlélek ajándéka. Vagyis az imádság a Szentlélektől a kármelre bízott feladat, amit a Lélek az egész Egyház javára ad a rendnek. A kármel lényegi elemei közé tartozik: a belső ima, valamint az ima és a tőle elválaszthatatlan (mindennapi) élet apostoli erejébe vetett hit; a csend, a magány és a szigorú klauzúra, melyek az imaéletet szolgálják; a sivatag tapasztalata, vagyis Jézus követése a pusztába a megkísértés helyére; a kétkezi munka, és a családias légkörű testvéri közösségi élet.

A Kármel hegyén élő remeték a 13. században kaptak regulát – így a rend története hivatalosan innen datálódik – de a hagyomány az ószövetségi Illés prófétáig nyúlik vissza, aki az élő Isten színe előtt állt, és közbenjárt a népért. A kármel egy ősi írása, Az első monachusok nevelése, így határozza meg a rend célját: „Ennek az életmódnak kettős célja van. Az elsőt a saját erőinkkel érjük el az erények gyakorlásával és az isteni kegyelem segítségével: s abban áll, hogy szent és a bűn minden szennyétől megtisztított szívet ajánlunk fel az Úrnak…. A második célt kizárólag Isten ajándékaként érhetjük el: ez pedig abban áll, hogy a szívünkben kissé megízleljük és lelkünkben megtapasztaljuk az isteni jelenlétet és a mennyei dicsőség édességét, nem csupán halálunk után, hanem már ebben az életben is.” Vagyis a cél az Istennel való egyesülés. Avilai Szent Teréz a 16. században megreformálta a rendet, és megerősítette ebben az eredeti küldetésében.

Számára az imádság egy bensőséges, baráti együttlét Istennel; élni és imádkozni – nála ez a kettő ugyanazt jelenti.

Szent Teréz felismerte az ima apostoli erejét, megértette, hogy ha ő hűségesen megéli szerzetesi hivatását, azzal segítheti az Egyházat és a világot. Megértette, hogy az életszentségnek apostoli ereje van. Isten jelen lehet a világban – ha megengedjük, hogy bennünk éljen és cselekedjen, ha mibennünk megvalósul az Ő akarata, akkor Isten Országa jelen van. A három nagy kármelita egyháztanító: Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János és Lisieux-i Szent Teréz írásain keresztül felfedezhetjük az imaéletnek ezt az útját.