A szemlélődésről

A mai emberre jellemző, hogy nem figyel. Túl sok az információ: képek, hangok, adatok, hírek… és ha lemaradsz, elvesztél. Megdöbbentett és megrendített egy tizenéves fiú mondata: „Ha nem vagyok online, úgy érzem, nem is létezem.” Nincs idő gyönyörködni az égen úszó felhőkben, egy kismadárban, de a mellettem élő emberben sem. A figyelmünk szanaszét esett és alig tudjuk összekaparni – ha egyáltalán akarjuk. Pedig hogyan hallom meg a másikat, ha nem figyelek rá? Nem a szavát, hanem a lelkét? Hogyan hallom meg az Isten csöndes, tapintatos hangját?

Ez sokszor nagyon nehéz. Nem szeretünk kiszolgáltatottak, sebezhetők lenni. Szégyelljük magunkat és elrejtőzünk, mint a Biblia első lapjain a bűnbeesés után az első emberpár. Eltakarják magukat Isten tekintete elől, s szinte ők maguk sem mernek ránézni. Védjük magunkat. Félünk Istentől, félünk egymástól.

hirdetés

A szemlélődő ember egész lényével jelen van. Tényleg ott van, ahol van. Nem jár lelkében, gondolataiban másutt. Jelen van a Másik számára, szeret és elfogadja a szeretetet.

Azt gondolhatnánk, hogy ez egyszerű. Csak próbáljuk ki! Maradj Isten ölelésében csak egy fél órát! Úgy, hogy közben semmi mással ne törődj, csak engedd, hogy minden porcikádat átjárja ez a szeretet. Figyeljük meg, mi történik! Ha nem sodornak ki a gondolataink a jelenlétéből, sokszor egyszerűen kimenekülünk. Nem bírjuk ki! Vajon miért?

Isten állandóan jelen van számunkra. De az ember hol van? Mi hol vagyunk? Elérhetők vagyunk számára?

Milyen csatornákon áramlik vissza az élet abba a világba, amit egyre több oldalról
nyomorgat a zaj, a fecsegés?

A mi életünk rejtett élet, a gyümölcsei számunkra is ritkán láthatók. Hordozzuk a világot, az emberiséget, a hozzánk beérkező imaszándékokat, és nem tudhatjuk, hol, hogyan hallgatja meg Isten az imáinkat. Hogy meghallgatja, az biztos. Minél hitelesebben, odaadottabban tudunk élni, annál több gyümölcs fakad az életünkből. De a kegyelem útjai rejtettek.

Hogyan történhetett, hogy Szent Pál, Szent Ágoston, és még sokaké egyik pillanatról a másikra 180 fokot fordult? Hogyan történhet, hogy egy tisztátalan bűnökben vergődő lélek egyszer csak felnéz a feszületre és az Üdvözítő visszanéz rá, s onnantól elindul a megtérés útján? Hogyan lehetséges, hogy egy bűnében megátalkodott gyilkos egy pillanat alatt találkozik az Isten irgalmas szeretetével és megtört szívű, bűnbánó ember lesz belőle? Miért indul el egy fiatal szerzetesnek vagy papnak, aki gyermekként soha keresztény nevelést nem kapott? Ezek látványos esetek, mondhatjuk: nagy csodák. Ám ezek mellett ott van a milliónyi kegyelmi pillanat mindannyiunk életében. Honnan, miért épp akkor jön a kegyelem, amikor szükségem van rá? Miért tud fennmaradni ez az önmagát egyre inkább pusztító világ?

Hiszem, hogy minden imádkozó léleknek része van ebben. A Szűzanyának, Jézus és az Egyház Édesanyjának nyomában járunk. Mária ott volt a Kánai menyegzőn. Jelen volt, figyelt és látott. Észrevette a szükséget, és szólt Jézusnak: „Nincs boruk!” Csak ennyit tesz: Isten elé tárja a szükséget. Nem mondja meg Jézusnak, mit tegyen. Nem kezd el szervezkedni, nem küldi el az apostolokat, hogy szerezzenek valahonnan bort, nem esik kétségbe, nem megy a házigazdához, hogy jaj, te szegény, milyen kínos…

Egyszerűen csak szól Jézusnak és rábízza az ügyet.

S hogy milyen hittel teszi, azt látjuk abból, ahogyan a szolgákat kéri: „Tegyétek, amit mond!”

A mi szemlélődő életünk is ennyi: jelen lenni a világban, figyelni, meglátni a szükséget és letenni sziklaszilárd hittel, bizalommal az Isten elé. „Nézd és könyörülj! Úgy, ahogyan akarsz, akkor, amikor akarsz. Legyen meg a Te üdvözítő akaratod minden ember és az egész világ életében!” És Isten ma is, mint akkor, akár a vizet is borrá változtatja.

*

(A fényképeket Farkasfalvy Judit készítette)