Amikor a koronavírus közeledtével elfogytak a bevásárlóközpontok polcairól a lisztcsomagok, és élesztőt is csak reggeli első vásárlóként lehetett már kapni, sokan ironizálni kezdtek azon, hogy a tízmillió pék országa leszünk. A kétkedők szerint sokan nem fognak tudni mit kezdeni a felhalmozott élelmiszer-alapanyagokkal, ám sorra bukkantak fel a közösségi oldalakon bejegyzések arról, hogy hogyan kell öregtésztát vagy kovászt készíteni, s egyre több ötperces kenyérreceptet is találhatunk a világhálón. Valójában ez az ősi elfoglaltság nem csupán arról szól, kimozdulunk-e a veszélyes külvilágba a járvány idején, hanem egy sokkal ősibb ösztön húrjait pengeti meg bennünk: képesek vagyunk-e még az önellátásra egy ennyire kiszolgáltatott helyzetben.
A kenyér az emberiség egyik legősibb élelmiszere: más-más formában ugyan, de a világ minden táján alapvető táplálékforrásunk. Kovásszal vagy anélkül, fehéren, barnán, magosan vagy laposan, de mindannyian ezt fogyasztjuk, ha kell, még gluténmentes vagy éppen szénhidrátszegény formában is. Hiába tehát a fanyalgók reakciója, valójában érthető, hogy az emberek először a kenyér alapanyagának számító lisztből kezdték meg a felhalmozást. Szerencsére a riadalom egyelőre nem bizonyult indokoltnak, hiszen az élelmiszerellátás zavartalanul működik, s a jelenlegi helyzet ebben egyáltalán nem hasonlít a háborús időkre, amikor sokan életüket kockáztatták az utcákon egy-egy vekni megszerzéséért. Azt azonban könnyen beláthatjuk, mennyire életbevágó, hogy hozzájussunk „mindennapi kenyerünkhöz”. Mint ahogyan az is, ha másképp nem megy, magunk készíthessük el.
Szerencsére most már ebben sem vagyunk magunkra hagyva. A tízmillió pék országa valójában nagyon jó helyzetből indul, hiszen a kisebb pékműhelyek sorra osztják meg receptjeiket az interneten arról, mi a tökéletes kenyér titka, hogyan készítsünk kovászt vagy éppen öregtésztát. Száz évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, de ma tényleg bármikor „betehetünk egy kenyeret”, akár elektromos kenyérsütővel operálunk, akár vaslábossal és gázsütővel, esetleg műanyag sütőzacskóval.
De miért is tegyük meg, amikor valójában egyáltalán nem akadozik az élelmiszerellátás, és még a legszigorúbb vészforgatókönyv esetén is ki lehet majd menni kenyérért a boltba?
Nem csupán arról van szó, hogy így minimalizálhatjuk a bevásárlással járó kockázatokat! Ha ki sem mozdulunk, nyilván kevesebb esélyünk van megfertőződni koronavírussal, de az sem elhanyagolható szempont, hogy az otthoni kenyeret biztosan nem fogdosta össze senki (rajtunk kívül), és a csomagolása sem rejt semmilyen kockázatot.
hirdetésValójában a kenyérsütés rítusa az, ami ebben a helyzetben sokat adhat: a tészta illata, abban a pillanatban, amikor elkezdi belengeni a házat, olyan húrokat pendít meg bennünk, amely elrepít minket egy másik dimenzióba. Ha nem is a saját gyerekkorunkba, de egy teljesen másik világba, ahol még kemencében sültek a cipók, és egy vekni egy hétre is elég volt egy egész családnak. Ahol önellátóak voltunk, és nem függtünk ennyire másoktól, csupán az időjárástól és attól, mit vagyunk képesek előállítani.
Ha tudok kenyeret sütni, életet adhatok és élhetek. Ha megvan a mindennapi betevőm, oda tudok fordulni a körülöttem lévőkhöz, és tudok szeretni. Ha pedig tudok szeretetet adni, akkor képes vagyok ép ésszel túlélni ezt a nehéz időszakot is…
Czefernek Léna
