Az alkotás örömének mindenki életében helyet kellene kapnia!

– Tanulmányai nem elsősorban a képzőművészeti iskolákon valósultak meg, mégis egyre többen ismerik és szeretik rajzait. Hogyan lesz valakiből illusztrátor, hogyan készültek az első kötetek képei?

– Tulajdonképpen az lett volna furcsa, ha sikerül letérnem erről az útról a képzőművészektől hemzsegő családi hátteremet tekintve, bár tény és való, többször megpróbáltam kitérni a rám váró hivatás elől.

Az illusztrátorságomat én inkább sorsszerűnek érzem, mert belesodródtam az ésszel megtervezett utam ellenére.

Mindig is sokat rajzoltam, még akkor is, amikor úgy gondoltam, hogy nem fogok ebből megélni. A képzőművészeti szakközépiskola helyett egy gimnáziumban, a művészeti egyetem helyett pedig bölcsészkarra jelentkeztem. Mégis egyre több rajzos feladat talált meg, eleinte leginkább szívességből, vagy egy-egy csokoládéért cserébe, végül pedig már valós munka formájában.

Budapestre felköltözve és az egyetemi társaságból kikerülve indítottam egy blogot, hogy online oszthassam meg a barátaimnak a rajzaimat, amikkel korábban személyesen mulattattam őket. Tulajdonképpen ebből indult az illusztrátorságom. Innen jöttek az első megkeresések, és rengeteg biztatás is, hogy szívesen látnák könyv formájában is a munkáimat. Ennek hatására jelentkeztem a Pagony Kiadó által szervezett első Arany Vackor pályázatra, amit követően a kiadó megbízást ajánlott az első könyvillusztrációs feladatra. Ettől kezdve pedig azóta is megállás nélkül kopnak a ceruzák, fogynak az akvarellfestékek.

– Figurái tele vannak élettel, egyéniséggel, lélekkel. Hogyan születik meg egy ötlet, egy-egy karakter?

– Van egy belső világom, amit láthatóvá teszek, kirajzolok magamból. Minden apróság inspirál, nagyon szeretek elkalandozni, továbbgondolni dolgokat. Villamoson gyakorta figyelem az embereket, vajon ki hova tart, mi az ő története? Az írott szövegek is azonnal képként peregnek előttem, és van, aminél azonnal érzem, hogy ezt muszáj magamból kirajzolni.

– Mitől lesz jó egy illusztráció? Mennyiben segít a saját gyermekkori emlékek, mesék világa?

– Szerintem egy illusztráció akkor működik, ha „behúzza”, foglyul ejti a nézőjét, ha továbbgondolásra késztet, ha vannak benne titkok, meg akár kissé érthetetlen dolgok, amikre mindenkinek más a saját válasza, de közben alapvetően egyértelmű. Nekem ilyenek főleg Réber László alkotásai, rengeteget nézegettem az általa illusztrált könyveket, és próbáltam megfejteni mindent. Illetve abból a generációból több más képzőművész munkái nyújtottak és nyújtanak a mai napig is hatalmas vizuális élményt, Kass János, Würtz Ádám, Hintz Gyula vagy Recih Károly képei mind ilyenek.

– Mely munkáit érzi a legsikeresebbnek, és melyekre érkezett a legjobb visszajelzés a nézőktől, olvasóktól?

– Azokat a munkáimat érzem a legműködőbbnek, amik minden görcstől és tudatosságtól mentesen, zsigerből kigurulnak. Ezek nagyon gyors rajzok, emiatt néha van valami fura érzésem, hogy talán ez becsapás, hogy csak odavetek egy-egy vonalat, és mint kész munka használom, de visszatekintve, ha ugyanazt a dolgot megrajzolom lassan, tervezetten, jóval kevésbé lesz erős.

Így rengetegszer fordul elő, hogy az eredetileg vázlatnak készült verzióra lecserélem a vázlat alapján precízebben megrajzolt illusztrációt.

A nézők, olvasók visszajelzése érdekes, mert a legjellemzőbb, hogy meglátják magukat a rajzokban. Úgy képzelem, hogy az, ami pont ebben a zsigeri állapotban készül, az a nézőjével is egy zsigeribb, ösztönös szinten kommunikál, valahogy a kollektív tudattalanban. Nekem csak az a feladatom, hogy az örökölt és tanult rajzi készségeim segítségével lehívjam ezt, és átadjam a körülöttem lévőknek.

– 2012-ben megjelent a Kicsi, nagy című könyve. Mi vezetett a könyv megírásához, illetve tervez-e folytatást?

– Volt egy időszak, amikor rövid időn belül több külföldi kiadó is megkeresett, és velük egyeztetve állandóan felmerült a kérdés, hogy nem írok-e szöveget. Mert az angolszász országokban létezik az úgynevezett picture book kategóriája a könyveknek, ahol a hatalmas faltól falig képek dominálnak az alig egy-két soros, vagy akár szavas oldalankénti szövegek mellett.

Erre nehéz szerzőt külön találni, a legtöbb ilyen könyvhöz az illusztrátorok írnak szöveget. Sokáig ennek ellenálltam, de aztán azt gondoltam a többedik ilyen kiadói találkozás után picit elkeseredve, és egyben felháborodva, hogy úgy tűnik, innen nincs továbblépés, ha nem írok szöveget. Egy emeletes buszra felülve fejben megszületett a Kicsi, nagy története. Ezt aztán végül nem készítettem el külföldre, mert a határidőim nem engedték meg, hogy előredolgozzak és küldözgessem bárhová.

A Pagony Kiadó tulajdonos-főszerkesztőjét, Kovács Esztert kérdeztem meg, hogy ő mit gondol erről és néhány további szöveg-ötletemről. Eszter pedig annyira lelkes lett, hogy rögtön felvetette, hogy csináljam meg magyarul. Így született meg a könyv.

Még rengeteg történet vár a sorsára, talán jövőre már megjelenhet egy új sorozat első két része. Nagyon várom, hogy dolgozhassak rajta.

– Facebook-oldalán több ötletet is ad a rajzoláshoz. Most az önkéntes karanténba szorult, home office-t szabadon kihasználó magyaroknak mit tud javasolni, milyen kreatív tevékenységet próbáljanak ki? Mivel érdemes kezdeni, hogy sikereket érjenek el az alkotásban?

– Nagyon meglepett az a hatalmas lelkesedés, amivel a napi állatrajzolós foglalkoztatóimat fogadta és fogadja a közönség. Közönségtalálkozókon szoktam ilyen együttrajzolást csinálni, ott is azt tapasztalom, hogy hatalmas élmény meglátni, hogy miként épül fel egy figura lépésekre lebontva, és bárki képes rá, hogy megrajzolja. Amit én szeretnék ezzel a kezdeményezésemmel megmutatni, az az, hogy három vonalból is lehet nyulat vagy oroszlánt rajzolni, ha a legerősebb karakterjegyeket használjuk, az anatómiai és egyéb rajztudást picit hátrébb sorolva.

A lényeg az alkotás öröme.

 

Most naponta tíz-húsz nagyon kedves levelet kapok, és sok olyan van, hogy valaki felnőttként most tapasztalja meg, hogy lehet élvezni is a rajzolást. Sokan írják, hogy ők nem tudnak rajzolni, és most milyen jó, hogy ezeket még nekik is sikerül. Számomra hatalmas boldogság, hogy visszaadhatok egy picit is abból, amit valahol valaki jogtalanul elvett:

mégpedig az önmagáért való alkotás élményét vagy akár eufóriáját.

Nagyon sajnálom, hogy gyerekkorban sokak kedvét elveszik a rajzolástól azzal, hogy minősítik és osztályozzák a munkáját, ezzel a saját örömért való alkotástól is azonnal megfosztva az illetőt. Miért ne élvezhetné bárki, ahogy vonalakat húzogat vagy fest, pacázik, ha ezt nem hivatásként űzi? Az alkotásnak szerintem mindenki életében helyet kellene kapnia, és most ebben az iszonyat nehéz időszakban az egyik legjobb technika a gondolatok elterelésére. Ez az élmény az úgynevezett flow- vagy áramlásélmény, amikor tényleg megszűnik a külvilág, és behúz a teremtés megtapasztalása.

Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb esetben a kreativitás megvan, csak a bátorság és főleg a tétnélküliség érzése kell, hogy meglegyen. Belevágok, hisz akkor sincs semmi, ha nem sikerül! Már nem áll a hátam mögött a tanító néni, aki kettest ad, ha kimegyek a vonalból.

El kell felejteni mindent, csak megfogni a ceruzát, és hagyni, hogy vigyen!

Tóth Gábor

Kiemelt képünk forrása: Agócs Írisz hivatalos Facebook oldala

Karácsonykor a szülők, nagyszülők is egy kicsit gyermekké válnak – Csukás István a Vasárnapnak

Karácsonykor a szülők, nagyszülők is egy kicsit gyermekké válnak – Csukás István a Vasárnapnak

Karácsonykor a szülők, nagyszülők is egy kicsit gyermekké válnak – Csukás István a Vasárnapnak

Karácsonykor a szülők, nagyszülők is egy kicsit gyermekké válnak – Csukás István a Vasárnapnak