Ryszard Antoni Legutko: neomarxizmus és liberalizmus napjainkban összetalálkozik

Bár a Szovjetunió megszűnt, a kommunizmus gyökereit nem sikerült megsemmisíteni. Napjainkban is jelen van más formában, új névvel – Ryszard Antoni Legutko lengyel európai parlamenti képviselő hétfői, Várkert Bazárban tartott előadásában az európai törésvonalakról, a liberalizmus ideológiai ellentmondásairól és az Európai Unió „diktatúrájáról” is beszélt.

A XXI. Század Intézet és a Polgári Magyarországért Alapítvány 2015-ben rendezte meg először Eötvös József előadások című rendezvénysorozatát. A felkért előadók az adott témában legjáratosabb, leghitelesebb értelmezők, akik azon túl, hogy a jelenkor aktuális eseményeire, történéseire fókuszálnak, bemutatják ezek történeti gyökereit is.

Ryszard Antoni Legutko lengyel filozófus professzor, az Európai Parlament képviselője, az Európai Konzervatívok és Reformerek frakció társelnöke március 9-én a Várkert Bazárban A kommunizmus emlékezete és új törésvonalak Európában címmel tartott előadást.

A kommunizmus még a német nemzetiszocializmusnál is rosszabb volt

Ryszard Antoni Legutko előadása elején merész, de helytálló kijelentést tett: a kommunizmus a történelem leggyilkosabb időszaka volt, gyilkosabb még a német nemzetiszocializmus korszakánál is. E szavakkal kezdte felszólalását egy brüsszeli plenáris vitában is, azonban kijelentése heves tiltakozást, kiabálást, fújolást váltott ki. A gond az, hogy a kommunizmus történelmi tényeinek interpretálása nincs rendben. Ez azt a hamis látszatot kelti, hogy a kommunizmus nem is volt olyan rossz – Legutko szerint sajnos valóban ez a nézet uralkodik az Európai Unióban.

Az előadó világossá tette, hogy a kommunizmus európai öröksége máig ott él a gondolkodási sémákban, azonban ma már egy civilizáltabb, újrahasznosított, feldíszített formában. Az éleslátásúaknak azonban nem kerülik el a figyelmét a baljós jelek. Bár a kommunizmus veszélye szinte teljesen eltűnt az emberek tudatából, a legtöbb szervezet a nyugati és nyugaton kívüli világban még mindig a fasizmus ellen harcol. Ezzel szemben alig van olyan intézmény, amely a kommunizmus elleni küzdelmet tűzte volna ki céljául.

A fasizmus kifejezést napjainkban főként sértésként alkalmazzák a politikai jobboldal, tágabb értelemben pedig az ún. ideológiai ellenfelek ellen.

Kibontakozó neomarxizmus

Legutko szerint

a kommunisták rendszerük bukása után sima leszállást hajtottak végre, becsatlakoztak a politika és a társadalom főáramába a demokrácia, az emberi jogok, az egyenlőség és egyéb „magasztos” eszmék képviselőiként, sőt, többen közülük Európa-párti képviselők lettek.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Jean Claude Juncker, az Európai Bizottság (EB) volt elnöke részt vett egy évfordulós Marx Károly ünnepélyen, ahol védelmébe vette és felmentette a német filozófust a felelősség alól. Legutko cinikusan megjegyezte, kétli, hogy Juncker olvasta volna Marx gondolatait, vagy hogy szellemi energiáit pozitív vagy negatív irányú vélemény kimunkálására fordította volna: egyszerűen úgy tett és azt mondta, amit az adott körülmények között ajánlatosnak tartott tenni és mondani.

Kép forrása: Fortepan 16610

Miközben Nyugaton a neomarxista irányzatok térhódítását tapasztaljuk, a kelet-európaiak számára nem meggyőző és hihető álláspont az, hogy egy kommunizmus nélküli világban élünk, hiszen emlékeinkben még tisztán él, milyen is volt a kommunista rendszerben élni.

Minden, amit Marx vallott, tovább él a neomarxista ideológiában, és annak mai változatában, a liberális demokráciában testesül meg.

Ellenségkép régen és most

Ez a jelenség két funkcióban nyilvánul meg napjainkban. Az egyik az ellenségek azonosítása az ellenük indított offenzíva fenntartásával. A kommunizmusban az „ellenség” szüntelenül jelen volt, az osztályharc kulcsfontosságú elemmé, a „történelem motorjává” vált, melynek célja a kommunizmus világgyőzelme volt. A marxi ideológia azt a képet sugallta, hogy amíg a győzelem be nem következik, nem szűnik meg az osztályellentétek közötti harc, így vissza kell verni azokat az erőket, amelyek a haladás menetét meg akarnák állítani. A kommunizmus ellenségképe mindenütt jelen volt szabotőrök, az „imperializmus láncos kutyái”, trockisták és egyéb szocializmusellenes elemek képében, s az sem véletlen, hogy a fogalomhasználatot a katonai szótárból vett elemek uralták. Mozgósításról, csatáról, harcról vagy egyenesen háborúról beszéltek.

Alapvető elvárás volt az éberség, melynek légköre megfélemlítő hatással bírt az emberek gondolkodásmódjára.

A cenzúra valójában már az ember gondolkodásában kezdődött, előbb működésbe lépett, semhogy a gondolat kimondott vagy leírt szavakban megnyilvánult volna. Legutko megjegyezte, George Orwell jó érzékkel írt a gondolatbűn fogalmáról, az ellenségkategóriák növekedésével a potenciális gondolatbűnök száma is nőtt.

Modern osztályharcok

Az osztályharc napjainkban a fajok és társadalmi nemek konfliktusában gyűrűzik tovább, s a mai világban szexizmussal, nőgyűlölettel, rasszizmussal, homofóbiával, transzofóbiával, iszlamofóbiával, populizmussal, antiszemitizmussal, nacionalizmussal, gyűlöletbeszéddel, euroszkepticizmussal és még rengeteg másik jelzővel próbálják rossz fényben feltüntetni a liberális demokrácia ideológiai ellenfeleit – állította párhuzamba a kommunizmus jelenségeit korunk folyamataival Legutko.

Az éberség légköre vesz minket körül, akárcsak a múltban, az embernek pedig vigyáznia kell, nehogy olyat tegyen vagy mondjon, amely a felsorolt vádak egyikét vonhatja maga után.

Az óvatlanság esetleges következményei megfélemlítő hatással bírnak még mielőtt bármi olyat mondanánk, ami az új, steril, politikailag korrekt nyelvezetbe nem illeszkedik.

Ebben az ideológiailag veszedelmes világban pedig jobb és kényelmesebb a vádlók táborába tartozni, mint az esetleges vádlottak közé keveredni. Az előadó a klímaváltozás ügyét hozza fel példaként: a klímaváltozásról folytatott nyilvános vita szinte törvényen kívülivé, elfogadhatatlanná vált, mindenkit szélhámosnak bélyegeznek, valamint politikai és tudományos becsületét veszti az, akinek fenntartásai vannak az EU álláspontját illetően.

Miközben az Európai Unió nem tűri a másként gondolkodókat, ő maga egyáltalán nem tanúsít észszerű magatartást, a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére vonatkozó tervek olyan nagyratörőek, hogy a megvalósítás fizikai és anyagi határain már régen túlléptek.

A házasság intézményéről folytatott Uniós vita már azelőtt lezárult, hogy megkezdődött volna: a férfi és nő közötti házasság tarthatatlannak minősült, aki mégis ragaszkodik hozzá, az nőgyűlölő, homofób és egyéb bűnökben is vétkes, hiszen gondolkodása kizáró. Egyes országokban, például Lengyelországban is az EU-ról és működéséről, lényegi tendenciáiról, politikai, gazdasági és társadalmi következményeiről, esetleges reformokról egyszerűen nem kezdődhet vita, mert valahányszor helytelen vélemény hangzik el, az euroszkepticizmus vádja rögtön befogja az emberek száját – fogalmazott Legutko. A lengyel brexit álruhás ügynökeinek kiáltják az Uniót bármilyen aspektusból bíráló személyeket.

Neomarxizmus és liberalizmus – két jó barát

A bíróságok gyakran „kötelező terápiára” ítélik az országokat: főként azokat küldik „tanácsadásra”, akiket ideológiai bűnökben találnak vétkesnek. De hogyan lehetséges az, hogy az ilyen dolgokat megtűrik a liberális társadalmakban a szabadság zászlaja alatt? Legutko szerint minden jel arra mutat, hogy a liberális demokrácia nem éppen a legtermékenyebb talaj a szabadság számára. A liberálisok igen erős „ellenségszükséglettel” rendelkeznek duális paradigmájukból adódóan, hiszen minden ellenségüket tekintélyelvűnek vagy szabadságellenesnek kiáltják ki.

Zárt társadalom a nyílt társadalom ellen: egyesek nagyobb szabadsághoz jutnak, mások veszítenek szabadságukból, és nem meglepő módon általában a hagyományőrző konzervatív oldal veszít, míg a hagyományellenes oldal szabadsága nő meg.

Bár a neomarxizmus és liberalizmus történelmileg egymástól függetlenek, napjainkban találkoznak egymással.

A marxizmus másik funkciója némileg ellentétes az előzővel, hiszen az a külső fenyegetettségre, ellenségkeresésre irányul, míg a másik funkció a (neo)marxizmus belső természetére utal: azt hivatott erősíteni, hogy az általuk megalkotott rendszerek mennyivel felsőbbrendűek a korábbiaknál. Ez a fajta gondolkodás is párhuzamba állítható a kommunizmussal, ahol szintén naponta „elmondták”, hogy a szocializmus véget vetett az egyik osztály másik feletti uralmának, s egy sugárzó jövő képét állították az emberek elé.

Legutko szerint a szocializmus rendszerében éleződik csak ki igazán az osztályharc.

Az előadó szerint Francis Fukuyama elképzelése, miszerint a liberális demokráciának nem maradt lehetséges alternatívája, erősen emlékeztet a kommunista elképzelésre, mely a saját rendszeréről szintén a legjobb, végső berendezkedésként gondolkodott.

Uniós egypártrendszer

A politikai jobb- és baloldal közötti szembenállás napjainkban megszűnik, de mindenképpen tompul: korunk Európájának egyre kisebb a súlya ebben a tekintetben, erkölcsi kérdésekben így lehet egyre nagyobb a konszenzus, míg a fősodorhoz nem tartozó pártok nem számítanak legitimnek, függetlenül attól, hogy mekkora demokratikus legitimációt kapnak az állampolgároktól.

Az Unió az előadó szerint kezdettől fogva a fősodor kezében volt, létrejötte óta a többség zsarnoksága működik.

A nagy európai tagállamok (pl. Franciaország, Németország) dominálnak az Unión belül, s az uralkodó ideológia alapján de facto egypártrendszer jött létre: nem hajlandók semmilyen tagállamokban működő ellenzéki erőt legitimnek tekinteni.

Az Európai Unió az egyetlen politikai struktúra a nyugati világban, amire a választások a legcsekélyebb hatást sem gyakorolták és gyakorolják, s ha megjelenik valamilyen ellenzék-szerűség, azonnal leszorítják őket.

Legutko szerint az Európai Unió alapítása a kommunista államalapítással vonható párhuzamba, nem a célkitűzések tekintetében, hanem például az alapító szabályok felfogásában és értelmezésében. A kommunista államok ezeket ugyanis megalkotásukkor történelmi és teleológiai dimenzióba helyezték: egy hosszú folyamat kezdete, aminek a végén valami sokkal jobb, végső betetőzést vizionáltak. Az EU alapítói is egy jövőben kiteljesedő folyamatban hittek, mely nem korlátozódhat pusztán szerződésekre, s egy egyre szorosabb egyesülés, egy integrált Európa felé kezdtek el haladni.

Kép forrása: unsplash.com

A baj csak az, hogy nehéz arra építeni, ami majd a jövőben jön létre – hívta fel a figyelmet Legutko. A britek kilépésével pedig az Unió vezetői még szorosabb összefogást célzó módosításokat terveznek tenni, bármilyen jellegű is a probléma, a válaszuk: még több Európát! A jogállami keret bevezetése magának a jogállamnak a szembeszökő megsértése volt – jegyezte meg az előadó.

Szép új világ?

Ryszard Antoni Legutko előadása végén elmondta, a mai törésvonalak újak ugyan, de egyben régiek is:

a kommunizmus nem valami ázsiai találmány volt, amit behurcoltak, hanem itt született, Európa szívében, s bár a Szovjetunió megszűnt, a kommunizmus gyökereit nem sikerült kiirtani, filozófiai gyökerei máig velünk élnek.

A neomarxizmus képviselői bár ünnepelhetik Marxot, és felháborodhatnak Legutko kijelentésein, maguk alatt vágják a fát: munkájukhoz nélkülözhetetlen szükségük van az osztályharcra, s a maguk mellé állított szervezetekre, sajtótermékekre, kormányokra, s több millió szavazójukra.

A kilátások nem jók, a despotizmus új, puha formájának megjelenését tapasztaljuk, de egyre többen jönnek rá, hogy a szép új világ, ami előttünk bontakozik ki, egyszerűen elfogadhatatlan. S ha egyszer ezeknek az embereknek száma eléri a kritikus tömeget, a rendszer rohamos leépülésnek indul majd. Minél előbb, annál jobb.

 

Kiemelt képünk forrása: Ryszard Antoni Legutko Facebook-oldala.