Csodálatos lehetett a középkori Magyarország! – Prokopp Mária a Vasárnapnak

– Művészettörténészként hogyan látja, milyen lehetett a középkori Magyarország?

– Csodálatos! Csodálatos lehetett… Bízom benne, hogy a közeljövőben az általános és középiskolák tananyagában nagyobb szerepet kap majd a Mohács előtti időszak! Tény, hogy a magyar középkori emlékek többsége elpusztult, de amit ma tudunk múltunkról, azt mindenkinek tudnia kell! Kevesebb középkori emlékünk van, mint sok más európai országnak, ezért alakul ki a kutatásban és a közvélekedésben az a kép, hogy középkori művészetünk nem önálló, nem élvonalbeli, stílusteremtő művészet, hanem csak a külföldi mesterek hatására, évtizedekkel azok után alakult.

Pedig, ha megismernénk hazánk valós történetét, földrajzát, a mindmáig hatalmas természeti és ásványi kincseit, akkor mélyen átéreznénk, hogy van mire büszkének lennünk.

A középkori Magyar Királyság nem csak egy fényes királyság volt, hanem egy olyan állam, mely ötszáz éven át tudta tartani helyét Európa vezető államai között!

– Mi lehetett az ország felemelkedésének oka?

– A Kárpátok védelmében egy igen egységes, központi hatalomra épülő királyság jött létre a 11. században, ahol minden szükséges erőforrás biztosítva volt ahhoz, hogy Európa élvonalába kerülhessünk. Nem volt minden királyunk kiemelkedő uralkodó, nagy tehetség, de a gazdasági centralizáció segítette fenntartani a rendet, a királyi uralmat és az ország virágzását.

Ma már kevesen tudják, de nem lehet véletlen, hogy a középkor nagy költője, Dante a Paradisojában egy egész fejezetet szentelt Magyarország dicséretére:

„Óh, boldog Magyarország! Csak ne hagyja magát félre vezetni már…” – írja.

Ma már nem tudjuk megszólítani a régen elhunyt embereket, de minden bizonnyal, volt némi alapja annak, amit akkor Dante írt. Rend és stabilitás volt az országban, és ez nagyban hozzájárulhatott az építészet, a szobrászat és a festészet európai rangú fejlődéséhez.

 

– Egyházi oldalról mit tudhatunk a magyarországi középkorról?

– Nem szoktunk arról sem sokat beszélni, hogy a legtöbb szentet adó dinasztia a magyar Árpád-ház volt, mely többet jelentett akkor, mint ma a Nobel-díj. Magyarországnak előbb volt szent királya, mint a franciáknak! Szent László avattatja szentté Istvánt, aki az ő nagyapját megvakította. Szent királyunk és királyleányaink élete máig példa lehet mindannyiunk számára.

Szentjeinket ma is tisztelik Európában és a világ minden részén jelenlévő keresztény közösségekben.

Arról sem beszélünk túl gyakran, hogy 1301-ben az Árpád-ház nem halt ki, csak férfiágon. Rengeteg leányági örökös volt még akkor, de azt nem tanítjuk! Érdekes módon arról is hallgatunk, hogy III. Károly – Mária Terézia apja – halálával kihalt a Habsburg-ház! Jóllehet, arról meg mindenki tud, hogy a magyar nemesek a pozsonyi országgyűlésen megszavazták, elfogadták a leányát királynénak:

„életünket és vérünket Mária Teréziáért…”

– Visszatérve a középkor kutatására: a keresztény megközelítés mennyire fontos a megismerés során?

– Elengedhetetlenül! Ma, a 21. században a középkort nem érthetjük meg a keresztény vallás nélkül. A kereszténység erkölcsi alapot adott, mely nélkül például a tisztességes kereskedelem elképzelhetetlen lett volna. A kereszténység megvalósulása nem volt tökéletes, ugyanakkor szinte minden vitatott kérdést a keresztény gondolatok mellett sikerült tisztázni.

Volt egy erkölcsi alap, ami arról szólt, hogy ne legyünk önzőek, és szeressük felebarátainkat.

Ez a fajta egymásra figyelés sajnos valamiképpen félrecsúszott az elmúlt évszázadokban. A középkor szellemisége egy ideál volt, melyet nem tudtak az emberek megvalósítani, de többségük minden erővel, tiszta szívvel törekedett rá. A másokkal való törődés nem csupán a középkori keresztény Európa, hanem a Magyar Királyság egyik lényege volt.

– Ez a gondolkodásmód is elpusztult a hódoltság alatt?

– Részben. Ami bizonyos, hogy a középkori országunkból és annak kultúrájából, értékeiből csak töredék maradt meg. Tudomásul kell vennünk, hogy nekünk az egykori fényes művészeti emlékeinkből csak morzsák maradtak. Ezekből a részletekből, mint például az esztergomi Porta speciosa, pár kőemlékéből kell elképzelnünk – a nyugat-európai példák alapján –, hogy milyen lehetett a hazai középkor.

Nagy a veszély ilyenkor, hogy olyat gondolunk, feltételezzünk, ami nem volt valóságos. A nyugat-európai példák felvonultatása egy darabig segítheti a kutatást, de úgy vélem, hogy olykor tévútra is visz. A kiegyezés után folyamatosan „hatásokat” sulykoltak az irodalomban, és az újonnan megalakult hazai művészettörténetben is. Mindig csak hatásokat említ a szakirodalmunk is: „olasz hatásokat”, „német hatásokat”, melyek azért nem olyan egyértelműek.

Ezt a szót, hogy „hatás” igyekeztem 50 éves egyetemi oktatásom alatt kiirtani, mert „kapcsolatok” vannak, nem hatások.

Tudunk olyan példákról, hogy Remisből, a francia királyok koronázási városából, a katedrális építőműhelyéből az 1230-as évek körül, még a tatárjárás előtt, Villard de Honnecourt építőmestert Magyarországra küldték. Vázlatkönyvében feljegyezte néhány rajza mellé, hogy „ezeket Magyarországon láttam”.

Tehát nem azért jött, hogy tanítsa a magyarokat, hanem azért, hogy a magyar építőktől, kőfaragóktól tanuljon!

Azt is tudjuk, hogy a milánói dóm építésén számos magyar mester is közreműködött. Az európai mesteremberek, művészemberek jártak-keltek, tanultak, dolgoztak, folytonos kapcsolatban álltak egymással. Nagyon fontosak voltak a helyi műhelyek, iskolák, melyekről azonban nagyon keveset tudunk.

– Volt más téves elképzelés is, mely meghatározta a művészettörténet nézőpontját?

– A török utáni magyar világban az osztrákok, a Habsburg császár határozta meg helyünket a világban. Az ő gyarmatukká vált az országunk, érthető módon ez alapjában sértette a haza sorsáért aggódó magyarokat. Ne feledkezzünk meg arról, hogy miért is tör ki a Rákóczi-szabadságharc! Azért, mert

a magyar arisztokrácia egy része már nem bírta elviselni, hogy Habsburg gyarmat legyen ez az ország!

Természetes, hogy mindig voltak Habsburg-hű főurak, hiszen minden korban a társadalom egy része igyekszik úgy élni, ahogy lehet… Azonban Zrínyi, Wesselényi, Rákóczi mind egy független magyar királyságért küzdött. Egy olyan országért, amely Mohács előtt valóban ragyogott. Ezt megpróbálták helyreállítani.

– Az osztrákoknak mennyire volt létkérdés Magyarország megtartása?

– A Habsburg-birodalom lényege volt a Magyar Királyság uralása. Földrajzilag, erőforrásaiban Ausztria fejlődése elképzelhetetlen volna a magyar gyarmat mezőgazdasági árui és munkaereje nélkül. Az 1867-es kiegyezés egy kompromisszum eredménye volt, mely utána sok mindent átírtnak, ami korábban a hagyományban, nemesi elképzelésekben élt.

Megélénkültek a viták arról, hogy kik vagyunk mi, magyarok, és honnan származunk.

Addig a középkorban minden krónikákon, évkönyveken alapult. A krónikások nem voltak tanulatlan emberek, nem a mesékre építettek. A szkíta ősöket, hunokat, avarokat elődjüknek tartották, mely nem lehetett alaptalan.

Az Akadémia főtitkára 1867-ben nem más volt, mint Arany János. Nem volt lehetősége arra, hogy kimondja: nem így van, nem ért egyet az osztrákok által preferált magyar származáselmélettel, így amit tehetett, megírta balladáiban. A Rege a csodaszarvasról című munkájában egyértelműen így fogalmaz: „Hunor s magyar, két dalia, Két egytestvér, Ménrót fia”. Munkái a közoktatáson keresztül pedig erősen hatottak a következő generációkra, így eleinkről való vélekedésünk a szépirodalmon keresztül maradt meg.

– Összegzésként mit mondhatunk, milyen lesz a középkori művészettörténet-kutatás jövője?

– Tudományunk jövője olyan lesz, amilyenné a mindenkori országvezetés, annak oktatáspolitikája alakítja. Ez természetesen nem független a lakosság, főképpen az ifjúság hazafiasságától, világnézetétől. Ennek a két fogalomnak a megerősítése nélkül nincs biztos jövő! Jelenleg, a rendszerváltás után harminc évvel sem kap kellő hangsúlyt iskolai oktatásunkban – az óvodától az egyetemmel bezáróan – a középkor valós történelme. Ennek a feladatnak a megvalósításában minden állampolgárunknak részt kell vállalnia, s akkor a gyökereinkből, a dicső múltból életre kel a dicsőséges jövő. Csupán ez lehet a haladás útja, ahogy hirdet a szegedi Hősök Kapujának a felirata:

„Haladás útja dicső múltból diadalmas jövőbe vezet”.

Ez a kapu az első világháború világégése és a trianoni országcsonkítás – helyesebben az 1000 éves államunk feldarabolása – után készült, az életüket a Hazánkért feláldozó hőseik emlékére.

 

Tóth Gábor

Történelemszemlélete nem államoknak, hanem kutatóknak van – Font Márta a Vasárnapnak

Történelemszemlélete nem államoknak, hanem kutatóknak van – Font Márta a Vasárnapnak

Történelemszemlélete nem államoknak, hanem kutatóknak van – Font Márta a Vasárnapnak

Történelemszemlélete nem államoknak, hanem kutatóknak van – Font Márta a Vasárnapnak