Kinek kell tennie teremtett környezetünk megvédéséért?

Új elemzéssorozatot indít a Századvég Alapítvány, melyben azt igyekszenek bemutatni, hogy az egyes országok mekkora mértékben járultak és járulnak hozzá az éghajlatváltozáshoz, az általa okozott természeti változások pedig kiket érintenek majd a legerősebben. Sorozatuk első részében globális áttekintést adnak arra vonatkozóan, hogy mely országok a leginkább felelősek a természetben bekövetkezett változásokért, és mely országok fogják leginkább elszenvedni az ebből keletkező károkat.

Mikor látja be az emberiség, hogy pazarló életmódot folytat? Hogy mai életünk inkább szól az ajándékba kapott javak kizsákmányolásáról, mintsem annak megőrzéséről? Hogy a haszon, a pénz és a kényelem előtérbe helyezésével elpazaroljuk természeti kincseinket, ahelyett, hogy megőriznénk azt az utókor számára?

Régóta tudjuk, hogy a 19. század elejétől eredeztethető népességrobbanás és az ipari fejlődés melléktermékeként megjelenő szén-dioxid-kibocsátás folyamatosan nő. Mivel a természet semlegesítőképessége is véges, a légkör szén-dioxid-koncentrációjának emelkedését vonja maga után a folyamat. Ez pedig üvegházhatást és erősödő éghajlatváltozást eredményez. Az elmúlt évtizedekben már számos kutató próbálta felhívni a figyelmet arra, hogy a folyamat fennállásával, sőt további növekedésével egyre nagyobb mértékben számolhatunk természeti katasztrófákkal, csökkenő termelési lehetőségekkel, ami az emberiségnek okoz majd nagy nehézségeket.

Ahhoz, hogy teremtett világunkat megőrizzük, meg kell előzni a bajt, amit elsősorban a káros folyamat (szén-dioxid-kibocsátás) visszafogásával és az egyes országok alkalmazkodási képességeinek javításával érhetünk el.

A legnagyobb szennyezők egykor és ma

A Századvég elemzése szerint két szempont alapján kell megvizsgálni a világ egyes régióinak károkozási felelősségét: a múltbeli és a várható károsanyag-kibocsátás alapján. Azt, hogy napjainkban milyen magas a légkör szén-dioxid-koncentrációja, a múltban történt kibocsátások határozzák meg. Így a múltbeli szennyezések összesítésével lehet meghatározni, hogy napjainkban mely országokat milyen arányban kellene felelősségre vonni. Mint írják: „1751 és 2017 között az összesített (kumulált) szén-dioxid több mint 90 százalékát három nagy régió: Észak-Amerika, Európa és Ázsia körülbelül azonos arányban bocsátotta ki”. A történelmi felelősség szempontjából pedig a szén-dioxid-kibocsátás öt országhoz köthető: az Egyesült Államokhoz (25 százalék), Kínához (13 százalék), Oroszországhoz (6 százalék), Németországhoz (5 százalék) és az Egyesült Királysághoz (5 százalék).

Az elmúlt negyven évben ugyanakkor úgy emelkedett több mint kétszeresére a világ szén-dioxid-kibocsátása, hogy az Egyesült Államoké és Európáé nagyjából adott szinten maradt. A növekedés tehát a fejlődő országoknak „köszönhető”. Így,

„míg a huszadik század elejéig Európa számított a kibocsátások fő felelősének, szerepe az elmúlt száz évben – az időközben felzárkózó Egyesült Államokkal együtt – Ázsiával szemben folyamatosan csökkent”

írják elemzésükben.

Minek tudható be a változás?

Az arányok eltolódásának természetesen a gazdasági fejlődés az oka. Bár nem „dicsekedhet” több mint ezer éves múlttal, mégis történelmi tapasztalatként fogalmazható meg, hogy a gazdasági aktivitás emelkedése a szén-dioxid-kibocsátás növekedésével jár, és ezzel együtt veszélyt is jelent a természet számára. Azzal, hogy a fejlődő országok is ráléptek a fejlődés útjára, gazdasági befolyásukkal párhuzamosan szennyezési felelősségük is emelkedett, sőt, át is vették a vezetést. S mivel még mindig nem érték el azt a gazdasági fejlettségi szintet, amivel egy fejlett ország rendelkezik, a természet kárára elkövetett cselekedeteik csak tovább növekedhetnek.

A leírtak után két fő megállapítást tesznek az elemzésben a kutatók: az egyik, hogy Németország és Anglia kivételével az európai országok történelmi felelőssége alacsony. Különösen igaz ez a felzárkózó országokra, így hazánkra is. „A másik, hogy a probléma megoldása szempontjából a fő kérdést nem az fogja jelenteni, hogy az Európai Unió tagországai milyen ütemben képesek csökkenteni kibocsátásukat, hanem hogy a fejlődő országok növekedési igényei mekkora szennyezéssel elégíthetők ki”.

A teremtett világunk megvédésére szükséges összegek megállapításához elengedhetetlen annak felmérése is, hogy az éghajlatban bekövetkező változásoknak előre láthatóan milyen hatásai lesznek, és milyen károkat fog okozni elsősorban a gazdaságban, majd közvetve a társadalomban. Számos kutató több szempont alapján igyekszik ennek minél logikusabb meghatározásához, a nehézséget a számos bizonytalanság figyelembevétele adja. Ezek közül talán a legfontosabb annak a kérdése, „hogy mennyire szívesen mondanának le az emberek adott mennyiségű forrásról a jövőbeli haszon reményében”.

A múltbeli szennyezések, azok időbeli változásai, a természeti csapásokra vonatkozó előrejelzések alapján ugyan elmondható, hogy Európa szerepe károkozóként és károsultként elhanyagolható az ázsiai és észak-amerikai nagy régiók mellett – állapítják meg összegzésként a kutatók. Ám ez természetesen nem jelenti azt, hogy nekünk nem kell lépéseket tennünk annak érdekében, hogy megőrizzük az utókor számára azt, amit ajándékba kaptunk földi létünkhöz.

 

A teljes összefoglaló itt olvasható.   

Kiemelt képünk forrása a Pixabay.com