Poros kövek őrzik a magyar középkor elfeledett titkait
Buzás Gergellyel készült korábbi interjúnk itt olvasható.
– Ha lehetőségünk lenne visszamenni a magyar középkorba, milyen kép fogadna bennünket? A hazai egyházi és világi művészet színvonala hol helyezkedett el az akkori Európában?
– Ma, amikor Európában elfoglalt helyünket keressük, talán éppen ez a kérdés foglalkoztat leginkább sokunkat. A művészet valóban jó fokmérője lehet a középkori Magyarország civilizációjának, de a művészeti műfajok közül a legtöbbnek az emlékei az ország központjaiban gyakorlatilag totálisan elpusztultak. Leginkább az építészet az, aminek az emlékanyaga még valamelyest rekonstruálható a régészet módszereivel, és így alkalmassá tehető művészettörténeti elemzésre.
A múlt sűrű ködéből lassan kibontakozó kép egy időben és társadalmi szintekben igen erősen differenciált struktúrát mutat. Kronológiailag folyamatosan hullámzó színvonalat látunk. A 11. században teljesen nyugati úton elinduló és gyorsan felpörgő fejlődést figyelhetünk meg, amely főleg a mediterrán világ hatásait magába szívó, de abból önálló egyéniséget alkotó művészetet teremtett. A 12. században ezt stagnálás, és az ebben az időben meredeken felívelő nyugati civilizációtól való egyre erősebb lemaradás váltotta fel.
A 12-13. század fordulójától aztán újra nekilódult a művészeti termelés, főleg minőségi, de egyre inkább mennyiségi téren is, ám a század végére az ország káoszba fulladásával párhuzamosan – bár a mennyiségi növekedés megmarad – a minőség nagyot esett. Ebből a szituációból aztán fokozatosan épült ki egy új virágkor, ami a 14. század utolsó és 15. század első harmadában ért a csúcsra, amikor Magyarország történetében először az európai művészet egyik fontos, önálló központjává vált. Ezt aztán újabb zuhanás követi a 15. század közepén, ahonnan csak a 15. század utolsó és a 16. század első negyedében kapaszkodott fel az ország művészeti termelése, és mint az olasz és német művészet találkozási pontja újra, most már utoljára európai szerepet kapott Magyarország.
A középkori Magyarország művészete azonban nem csak időben, hanem társadalmilag is igen differenciált volt. Lényegében minden korszakra igaz, hogy egy Európával lépést tartó, sőt néha vezető szerepre törő királyi udvar mellett a városok és főleg a vidék művészete roppant módon elmaradott és szegényes volt.
Néhány nagyváros: egy-egy királyi és püspöki központ vagy gazdag kereskedőváros időlegesen ki tudott törni ebből a szegénységből, elmaradottságból, és el tudta érni az átlagos nyugati színvonalat.
Ám ez is csak egy-egy egyedi monumentális épületben öltött testet, mint a 12. századi Pécs vagy a 14-16. századi egri székesegyház, a 15. századi kassai Szent Erzsébet templom, Pest, Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben 14-15. századi plébániatemplomai. A nemesség, a falvak, a mezővárosok, sőt a legtöbb város építkezései minden korban egy nyugattól messze elmaradó, még a kelet-közép-európai átlagnál is szerényebb képet mutat. Ami azonban messze kiemelkedett ebből az európai régióból, az a királyi udvar, amelynek építészeti ambíciói sokkal inkább a nagy nyugati központokhoz mérhető, mint Közép-Európához.
Persze e királyi építkezések éppen szigetszerűségük miatt általában elmaradtak minőségüket tekintve a nyugatiaktól, hiszen nem volt meg helyben az a művészeti közeg, ahonnan relatíve olcsóbban, jól képzett mesterekhez juthattak volna. Ezért mindent importálni kellett, amivel nem csak az volt a baj, hogy aránytalanul drága volt, hanem még inkább az, hogy így csak a másod- és harmadvonalbeli mesterekhez lehetett hozzájutni.
– A magyar középkor egyik legfontosabb forrása a kőtárainkban őrzött kövek. Milyen lehetőségei vannak a tudománynak, hogy a fennmaradt torzókból megismerhesse a múltat?
– Éppen e kőtáraknak köszönhető, vagy van némi reményünk hazánk középkori építészetének megismerésére. A kő nehezen pusztítható el, és még újra felhasználva is számos információt megőriz az eredeti épületről, amelynek részeként valaha kifaragták. Éppen ezért fontos, hogy e faragott kövekre elsődlegesen ne mint önálló műtárgyra, hanem az egykor volt épület fragmentumára tekintsünk. A tudományos feldolgozásnak ezért arra kell irányulnia, hogy kiolvassa a faragványokból azokat az információkat, amelyeket az a néhai épületről őriz. 
Szerencsére a középkori reprezentatív építészet struktúrája alkalmas erre a megközelítésre. A középkorban a legfontosabb építkezések irányítói a kőfaragómesterek voltak. Az építészeti tervek elsődlegesen a faragott kövekből készült szerkezetek formáit rögzítették.
Így lehetséges az, hogy ha egy épület faltömegének 99%-a el is pusztul, de megmarad néhány fontos, kőből faragott szerkezeti eleme, akkor már van esély az épület egészének megismerésére.
Ez azonban mélyreható ismereteket igényel a középkori építési szervezetekről, tervezési rendszerekről, kőfaragó módszertanról. A kutatónak ismernie kell azt az elméleti és gyakorlati tudást, amely az alkotóknak valaha rendelkezésére állt. Tanulnia kell a mai geológustól, építésztől és kőfaragótól, hogy megismerje a köveket mint alapanyagot, azok megmunkálási módszereit és eszközeit, valamint a hagyományos építészeti szerkezetek működését.
Mindemellett el kell sajátítania ma már nem csak a körző és vonalzó meg a zsinór használatát, hanem ezen felül a CAD szoftverekét is. Tanulnia kell a számítástechnikusoktól, digitális grafikusoktól is.
Ezek nem olyan ismeretek, amelyeket egyetemeken és könyvtárban ülve lehet elsajátítani, hanem el kell menni a poros kőtárakba, ásatásokra és építkezésekre, figyelemmel és tisztelettel kell odafigyelni arra, amit más szakmák ismerői mondanak és mutatnak neki. És persze mindezek mellett el kell menni az egyetemekre és a könyvtárakba is, tanulni és tanítani, olvasni és írni. Ez éppolyan csapatmunka, mint a modern régészet, ahol egyedül semmire sem megy az ember, de a munkatársaival közösen csodákra képes. Ha ezt jól csináljuk, akkor egy elveszett világ nyílik meg előttünk: láthatóvá és így reálisan értékelhetővé válnak az elpusztult középkori épületek, települések, tájak.
Csak akkor van esélyünk a középkori emberek megértésére, ha az ő szemükkel próbálunk meg látni. Éppen erre nyitnak lehetőséget a kőtárak mélyén őrzött poros kövek.
– A 2000-es évek elejétől egyre nagyobb feladatot kapnak a tudományos eredmények reprezentálásában a számítógéppel készült rekonstrukciók. Melyek ennek az új technológiának az előnyei és hátrányai?
– A digitális technológiának nem csak, sőt szerintem elsősorban nem az eredmények reprezentálásban, hanem magában a kutatásban van manapság korszakalkotó szerepe. A számítógépes rekonstrukciók készítése rákényszeríti a kutatót a logikus gondolkodásra. Nem lehet egyes kérdések felett elsiklani, mindenre választ kell adni, arra is, amire nincs közvetlen adatunk, így logikai úton kell eljutnunk a legvalószínűbb megoldásig.
Ha egy épültről csak szöveget írunk, úgy önkényesen dönthetjük el, hogy miről beszélünk és miről nem. Olyan elképzeléseket is hihetően megfogalmazhatunk, amelyek a valóságban nem állnák meg a helyüket. Még egy kézi rajz is csábít a felületességre: szabadon elereszthetjük a fantáziánkat, vagy jótékony homályban hagyhatunk fontos kérdéseket. Egy CAD szoftverben azonban az ember rákényszerül, hogy minden részletet és minden térbeli összefüggést átgondoljon, így számos olyan elmélet azonnal kieseik a rostán, ami szóban vagy rajzban még egészen hihetőnek tűnt.
Persze, amikor túl kevés az adat, akkor itt is szerepet kap a fantázia, ami persze nem baj, hiszen ez viszi tovább a kutatást. Amikor látom, hogy mit nem tudok, és az miért lenne fontos, akkor leszek képes csak jó kérdéseket feltenni, és csak jó kérdésekre kaphatok további kutatásokkal majd jó válaszokat.
Természetesen a digitális technológiának nagy szerepe van a tudományos kutatások eredményeinek bemutatásában is. A legfontosabb, hogy demokratizálja a tudást: azoknak is lehetőséget teremt a kutatási eredmények megismerésére, akik kutatóként kevésbé jó vizuális képességekkel rendelkeznek, és azoknak is, akik nem kutatók, így hiányoznak a mélyebb háttérismereteik, érthetetlen számukra a szaknyelv, értelmezhetetlenek a műszaki rajzok, de éppúgy érdekli őket a múlt, mint minden intelligens embert.
Igen, vannak veszélyei is az új technológiáknak. Ezek a veszélyek a tudatlan és lelkiismeretlen használatból erednek.
Ha valaki azt hiszi, hogy elmélyült ismeretek nélkül, pusztán azért, mert valamelyest tud rajzolni, ugyanolyan értékű rekonstrukciós rajzokat készíthet, mint egy kutatócsoport több éves, évtizedes munkával, és ezt megfelelő grafikai tudása segítségével el is hiteti a gyanútlan közönségével, az komoly veszélyt jelent, mert egyrészt becsapja a nézőjét, másrészt sokak szemében magát a módszert is hitelteleníti.
Ezért is fontos, hogy egy tudományos rekonstrukció soha se csak grafikus formában jelenjen meg, hanem tartozzon hozzá egy szöveges tudományos leírás is, ami rávilágít a rekonstrukció alapjaira, így mindenki eldöntheti, hogy amit lát, az tudományos kutatás vagy pusztán a fantázia szüleménye. Persze, ha jobban belegondolunk, ez a veszély nem csak az új technológiák sajátja. Régen is képes volt egy jó tollú szerző bevett tudományos formulák alkalmazásával hihetőnek és nagyon tudományosnak látszó, valójában azonban alaptalan butaságokat tartalmazó írásműveket alkotni, sőt ilyenekre egész tudományos életművet építeni. A tudományban soha sem volt megúszható – és most, az új technológiák mellett sem az –, hogy aki hiteles ismeretekre vágyik, az a tekintélytisztelet helyett a józan eszét használja.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk: Boldogkő vára (Forrás: Flickr.com)
