„Kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem a háború” – interjú Keleti Éva fotográfussal

Keleti Évával a személyes tárlatvezetésén találkoztam először a Műcsarnokban, ahol új kiállításának fotóiról mesélte el személyes élményeit és a képek születésének történetét. Hat évtizednyi filmkocka, negatív, egy káprázatos életmű. A Kossuth-díjas fotográfussal Teréz körúti lakásában beszélgetünk. Mesél a számára legjelentősebb képekről, Kabos Endréhez fűződő kapcsolatáról, félelmeiről és bátorságáról, hatvanhárom évig tartó házasságáról, és arról, hogyan is összpontosul egyetlen emlékbe a 20. század kitörölhetetlen tragédiája.

Világéletében hitte, hogy azért tudott közel kerülni a színészekhez a fotográfia által, mert ugyanolyan embernek tekintette őket, mint bárki mást. Az embert látta meg bennük. Én is ezt szerettem volna elérni. Beszélgetni azzal a nővel, akinek a kezei közül legendás fotók kerültek ki, aki átélt minden borzalmat, amit a 20. században át lehetett, és élete során számos alkalommal mert a biztosból a bizonytalanba ugrani. Egy erős, merész és végtelenül szeretetteljes nő ül előttem. Kérésemre előkereste a féltve őrzött emléket: a férje által neki írt ’54-es házassági ígéretet. A papír már sárga, a szélei elnyűttek, de ahogy tartja a kezében, látom: többet jelent neki, mint a polcról minket figyelő Kossuth-díj. Ilyen nő Keleti Éva.

– Hogy telnek a napjai az Élet/Kép retrospektív kiállítása óta?

– A kiállítás ideje alatti napok megterhelőek, hiszen reggeltől estig állandóan van valami dolgom. De ha nyugalom van, ha csak a mindennapi életet élem, akkor vannak bizonyos fix pontok az életemben. Minden szerdán járok gerinctornára, keddenként egy nyirokmasszőr jön hozzám, mert – erről nem nagyon beszéltem soha senkinek – három komoly műtétem is volt, és rendben kell tartani a nyirokkeringést. Sokat járok színházba és koncertekre. A színház többet jelent számomra, a zene kikapcsolódás, megbékélés, öröm. A hétvégéimet a hét dédunokámmal töltöm. És van még egy szórakozásom: bridzselek minden héten egyszer.

Keleti Éva Élet/Kép retrospektív fotókiállítása a Műcsarnokban

– A Műcsarnokban személyesen tartott tárlatvezetést. Milyen volt látni az arcokat, érezni, hogy ennyire kíváncsiak Önre?

– Meg kell mondanom, a vártnál sokkal pozitívabbak a tapasztalataim. Amikor az egészbe belevágtam, egy célom volt, hogy a fiatalokat becsalogassam a múzeumba, hogy közelebb hozzam őket a művészetekhez. És ha örömöt okozott nekik ez a kiállítás, talán kíváncsiak lesznek egy másikra is, és így a fotográfián keresztül más művészetek felé is megnyílnak. Úgy érzem, ez sikerült. Nekem a fiatalok azt a réteget jelentik, akik nem emlékeznek a megörökített eseményekre. Az idősek nosztalgiázni jönnek, akik látták a képeken szereplőket tévében, moziban, színházban, akik a fiatalságukat keresik a képek között. Nagyon jó döntés volt az új képeket egy külön teremben elhelyezni, mert észrevettem, hogy a fiatalok átmentek a kiállításon, és az utolsó termet nézték meg, ahol a mai képek vannak. Aztán szépen lassan visszaszivárogtak, és kíváncsivá váltak a többire is.

– Mit érzett, amikor Törőcsik Mariról elkészítette az első portrékat ennyi év kihagyás után?

– Olyan volt, mint amikor

a zene nyitányában felhangoznak az első taktusok, és az ember szíve kinyílik: várja a zenét.

Borzasztó összetett érzés volt, mert egyrészt személyesen régen találkoztunk, másrészt éreztem, hogy ott tudom folytatni, ahol abbahagytam. Semmiféle gondolati vagy technikai problémám nem volt. Harmadrészt pedig úgy éreztem: borzasztó kár volt kihagyni ezt a harminc évet.

– Félt a folytatástól?

– Igen. Kimondottan féltem. Tulajdonképpen – neked mondom most először – abban, hogy visszavonultam, talán egy pici gyávaság is volt, hogy megöregszem, nem fogom úgy bírni, és nem maradok meg olyannak, amilyennek az emberek ismernek. Amikor az ember újragondolja a történteket az elmúlt harminc évből, akkor nem azt mondom, hogy nem kellett volna, de jobban át kellett volna gondolnom.

Keleti Éva dedikál

– Milyen érzés volt azt mondani, hogy befejez egy olyan dolgot, ami eddig az életét jelentette?

Nagyon sűrű időket éltem akkor. A férjem beteg volt. Ha dolgoztam, akkor azon agyaltam, mi van idehaza, ha itthon voltam, akkor pedig azon, mi van a munkával. Ezt a feszültséget nehezen toleráltam. Egy megkönnyebbülést jelentett, hogy ki tudtam mondani: vége. Azonban egy-két év után már jelentkezett is a hiánya. Az viszont hihetetlenül jó érzés volt, hogy amikor deklaráltam, hogy újra fogok fotografálni, mennyi hívást kaptam. Az új képeknél tudatosan a fiatalokat kerestem meg: például Vecsei H. Miklóst, ifj. Vidnyánszky Attilát, akik most indulnak bele az életbe, illetve a kultúrában válnak nevessé. Egy generáció kimaradt, amit feltétlenül szeretnék pótolni, ha folytatom, márpedig folytatni akarom. Ehhez kell a Jóisten akarata, hogy bírjam még. Meg szeretném mutatni, mit jelent a művészetben a család fogalma. Mindenesetre most szeretnék egy jó nagyot pihenni.

– Azt mondta, hogy gyávaságból hagyta abba. De ez egy bátor lépés volt: a pálya csúcsán nemet mondani…

Nézd, az életemben sok lépésemet a bátorság – vagy a körülöttem állók szerint a meggondolatlanság – indokolta. Abszolút tudatos lépéseket tettem, amelyek megváltoztatták az életemet. Az első az volt, amikor harmadévben abbahagytam az egyetemet a fotográfiáért. A következő, amikor huszonöt év után otthagytam az MTI-t. A férjem azt mondta, csalódni fogok, mert az én nevem úgy szól: MTI Fotó Keleti Éva. Akkor azt mondtam neki, Misikém, ha én csak így létezem, ha engem csak egy cég tesz azzá, aki vagyok, akkor nincs értelme ennek az egésznek. A környezetem szerint semelyik nem volt okos döntés, de én tudtam, hogy meg kell tennem. A harmadik pedig az volt, amikor letettem a gépet. Nem tudom, hogy lett volna másképp. Nem is szoktam gondolkodni rajta. Az ember ne bánja meg azt, amit csinált!

– Egy zsidó családban született, majd kikeresztelkedett, és túlélték a holokausztot. Ez a sok egymást követő lépés mit okozott Önben?

– Ez nagyon nehéz kérdés.

A ’45-ös nehéz évek után abszolút nem voltam tudatában, hogy ezt én most túléltem, csupán volt bennem egy öröm, hogy élek.

Nem befolyásolt a cselekedeteimben. Az események után is a polgári tizenévesek életét éltem, mint előtte. A férjem evangélikus volt, a fiamat evangélikusnak, a lányomat énutánam katolikusnak kereszteltük. Az identitás zavar sokkal később kezdődött, jó negyven éves koromban. A hetvenes évek végén ez már beszédtéma volt, és megzavart, hogy definiálnom kellene, tulajdonképpen ki is vagyok. Őszintén mondom neked, most sem tudom. Annyi minden történt velem életem során, ha eddig nem lábaltam ki ebből, akkor szerintem nem is fogok. Ha valaki ezt a kérdést olyan komolyan veszi, mint én, akkor sok nehéz gondolatokkal teli napja van. Nem tudok igazán dűlőre jutni magammal.

– Ön testközelből élte végig a 20. század összes borzalmát. A legmegdöbbentőbb számomra, ahogy a könyvében leírja: ’44-ben hosszú ideig bujkáltak a pincében, aztán ’56-ban újra. Ugyanott, ugyanúgy. Ezt hogyan élték meg? Mit éreztek?

A ’44-es egy hat hetes pinceélet volt, és ’56-ban ugyanúgy folytattuk, mint akkor. Apukám tudta, hova kell felakasztani a lámpát, levittük a szőnyeget, ráfektettük a szénre. A fiam akkor volt kilenc hónapos, ott fürdettük. Folytattuk a pinceéletet. Ha ezt nem éled át, akkor elmesélni nem lehet. 

­– 1956-ban alig tudott visszajönni vidékről Pestre a forradalom miatt, a sofőr azt mondta Önöknek, feküdjenek az autó padlójára, hátha akkor elkerülik a golyókat. Ez felfoghatatlan. Milyen volt ebben a pusztító bizonytalanságban élni?

– Ez az élet története. Amikor átéled, nem is tudod, mit élsz meg valójában, csak utána: leírva, visszagondolva, elmesélve. Akkor az volt a célom, hogy mindenképpen Pestre érjek a kisfiamhoz, a családomhoz. Nem érdekelt, hogy milyen körülmények között. Szegedről jöttünk vissza, Dunaharasztiban megálltunk. A kollégáim otthagytak, mondván, ha valami baj van, én nem tudok olyan gyorsan futni, csak hátráltatnám őket. Így csónakkal egy bácsi átvitt Csepelre, ahol az anyósomék laktak. Néhány nappal később a sógorom hozott Pestre motorkerékpárral. Amikor jöttünk át a hídon, egy tank jött velünk szembe. Kérdezte tőlem, most mit csináljon? Mondtam neki, hogy semmit. Van valami bűnöd? Nincs. Akkor menj tovább.

Ahogy beértünk a Boráros térre, mondták, hogy ne tessék tovább menni, mert ott akasztják a kommunistákat. Akkor volt a Köztársaság téri csata, a Köztársaság téri pártház ostroma. Érted? Abban a pillanatban nem tudod felmérni, mi is történik. Utólag belegondolva, hogy másfél kilométerre voltunk ettől, már másképp éled meg.

Keleti Éva a lakásában, ahol 1936 óta él

Milyen nyomokat hagyott Önben a háború? Szokott erre még gondolni?

Van egy nyom. Ebben a lakásban lakom 1936 óta. És itt, az Oktogonon mindig történik valami. Amikor 1945 májusában kitört a béke, onnan tudtuk, hogy az orosz katonák a megmaradt lőszerüket elkezdték szétlőni, szóltak a légvédelmi ágyúk, a géppisztolyok. Valami iszonyatos hangzavar és zaj volt, amit akkor valószínűleg nagyon nehezen viseltem el, mert mai napig, ha színházban ki van készítve egy kellék pisztoly, vagy pezsgős üveget durrantanak, be kell fognom a fülem. Nem tudom elfelejteni. Pedig simán megnézek háborús filmeket is. Amikor Apukám a háború után azonnal munkába akart állni, mentünk élelmiszerért. A Nyugati-pályaudvarnál a hóból fagyott hullák kezei meredtek az égre. Soha nem álmodtam vele, nem jön vissza. Az nem rázott meg annyira, mert valószínűleg tizenéves gyerekként nem tudtam felfogni. De a lövöldözés, a zaj kitörölhetetlen nyomokat hagyott. Mindent elkövettem, hogy oldjam ezt a görcsöt, jártam pszichológushoz, de nem. Mindig tartom magam, de az utolsó pillanatban befogom a fülem.

­– Az Ön és a férje szakmája sem mondható kifejezetten családbarátnak. Hogyan tudták összehangolni a kettőt?

­ Mikor eldöntöttük, hogy összekötjük az életünket, akkor mindkettőnk számára az volt a legfontosabb, hogy a munkát hagyjuk az ajtón kívül. Ezt meg tudtuk valósítani, de ehhez szükségem volt a szüleimre, akikkel együtt laktunk, és helytálltak, vigyáztak a gyerekekre, amíg a férjem vagy én elutaztunk. Abban is megegyeztünk, hogy egyikünk sem nézi meg a másik munkáját, csak ha a másik megkéri rá. Nem akartuk, hogy feszültségforrás legyen. Hatvanhárom évet éltünk együtt, úgyhogy ez elég jól sikerült. (Nevet.)

Néhány hónap után házasodtak össze. Honnan tudta, hogy működni fog, hogy ő az igazi?

– Mind a ketten éreztük. Ez egy egymásra találás volt: a másikban az volt meg, ami saját magunkból hiányzott. Én menyasszony voltam, amikor Misivel megismerkedtem. Az egyik barátnőm hívott le a Mosoly cukrászdába, hogy bemutasson a Mátray Misinek. Azt mondta, milyen jó lenne, ha feleségül venne. Mondtam, hogy

Mari, te megőrültél, már van egy vőlegényem, minek nekem még egy?

Na, csak gyere le, mondta. Aztán Misitől is megkérdezte, nem vennéd el az Évát? Mire ő azt mondta, hogy de. „És írásba is adod?” „Persze.” És adott egy papírt, amin az állt: „Én, Mátray Mihály, 1954. december 31-ig feleségül veszem Keleti Évát”. És két tanúval aláíratta. Majd két héttel később egy múzeumban véletlenül találkoztunk… Így kezdődött. December negyedikén megvolt az esküvő, de közben három hónapig katona volt. Úgyhogy alig volt néhány hónap.

Melyik a legmeghatározóbb élménye a fotografálással kapcsolatban?

– Amikor elkezdtem műteremben fotografálni. Kigondoltam, hogyan legyenek élők a képek, és elkezdődött köztünk a játék a művészekkel.

A Domján Editről készült képek a kiállításon

– Melyek azok a képek, amelyekre azt mondja: na, ezért érdemes volt dolgozni?

– Az első az Extázis, a második a Ruttkai-Latinovits portré, aztán a Levegőben. És persze Az ügynök halála. Nincs a kiállításon, de van egy Páger képem, amit nagyon-nagyon szeretek. Az újak közül a Kulka-sorozat. Aztán van még néhány a táncos képek közül.

– Mit jelent Önnek a fotográfia?

–  A család után mindent.

– Milyen kapcsolata volt a nagybátyjával? (Kabos Endre, háromszoros olimpiai bajnok kardvívó – a szerk.)

– Talán testvérinek lehetne mondani. Olyan volt, mintha egy részem lenne. Valamilyen módon kiegészítettük egymást. Nagy törés volt a halála. A Margit-hídon volt, amikor felrobbant. Itt volt ebédelni nálunk, innen ment az Eötvös utcába, a vívóterembe. Volt ott egy barátja, akivel sakkozott. Mondta neki, maradjon, játszanak még egy meccset, de azt mondta, mennie kell haza, fát szállít a gyerekeknek. Ha még lejátssza azt a meccset… Vagy ki tudja, mi történt volna. Anyukámék sokáig abban bíztak, hogy a Margit-szigeten lévő tiszti kórházba vitték, vagy hogy talán a robbanáskor elvesztette az emlékeit, de valaki majdcsak felismeri. De semmi. A nagymamám – ez volt a szobája (a helységre mutat, ahol beszélgetünk – a szerk.) –

itt ült minden nap szemben az ajtóval, újságot olvasott vagy horgolt, és várta, hogy kinyílik-e. Várta a fiát egészen addig, amíg 1956-ban meg nem halt.

– Hogyan mutatná be magát? Milyen ember Keleti Éva?

(Sokáig gondolkodik, érzem, hogy jól átgondolja, mit is fog mondani.) – Egy kétkedő, minden szempontból. Nagyon kemény, szeretetre vágyó. Nagyon tud szeretni. És dacára a körülményeknek eléggé bizonytalan saját magával szemben. De most nagyon őszinte voltam veled.

Keleti Éva könyvét tartja a kezében: A fotográfia bűvöletében

Keleti Évával az interjú után

Maurer Fruzsina