A kommunisták ellopták az egyházi zenét

– Egy kifejezetten német-posztromantikus egyházias stílusról beszélünk – mondta el a Vasárnapnak Sztankó Attila egyházzenész, a Máriabesnyői Nagyboldogasszony Bazilika plébánosa. – Ez az egyházias stílus igen hamar felkapott lett. Ezt persze a kommunisták is felfedezték. Hasonlóképpen, mint annak idején, amikor a Bécsi Udvar rájött, hogy a keringők olyan zenei stílusban szólalnak meg, amely elfeledteti az emberekkel a gondokat és a problémákat. Ezért központilag támogatták a bécsi keringő stílust. Vagyis a zene „propagandaeszközzé” vált, ahogy volt bármilyen nemű politikai ellenállás kifejezője is – világított rá Sztankó Attila.

A 19. században ismételten felfedezték J. S. Bach jelentőségét. Ennek hatása nem kerülte el a kor egyházzenei stílusának változásait sem. Nyomait felfedezhetjük a „Szent vagy, Uram!” kíséretein, amelyek Harmat Artúr zeneszerzői felkészültségét dicsérik. A stílus hamarosan etalon lett egész Európában.

Ezzel egyidejűleg

a különféle politikai erők és áramlatok is rájöttek arra, hogy az egyházi életben van olyan jelentős zenei stílus, amely képes összekovácsolni az embereket. A motívumokat is elkezdték felhasználni. Ám a szöveg, amit a zenei stílus hordozott, már egészen más üzenetet képviselt.

– Amelyik zene képes megpendíteni a szív húrjait, azon keresztül nem csak a hit igazságait, hanem ideológiai tanítást is el lehet ültetni. Ne felejtsük el, hogy ilyen értelemben a „Szent vagy, Uram!” gyűjtemény énekeinek nagy része vallásos éneknek minősült, amelyek használatát a szentszéki dokumentumok szabályozták. A II. vatikáni zsinat utáni liturgikus reformot követően a püspöki konferenciák kompetenciája lett annak megállapítása, hogy melyek azok a vallásos énekek, amelyek liturgikus énekként használhatók – hívta fel a figyelmet az egyházzenész.

Emlékeztetett, a tanácsköztársasági és a trianoni események után a magyarországi Katolikus Egyház nem hagyta magát, a társadalom minden szintjén párbeszédet kezdeményezett.

Az 1930-as évek Magyarországán keletkezett posztromantikus katolikus zene egyrészt az első világégésnek, a trianoni és a tanácsköztársasági emlékek ellenpólusa kívánt lenni.

Ebben a folyamatban – például irodalmi és tudományos szinten – a jezsuiták élen jártak. Bangha Béla jezsuita és Koudela Géza, illetve társaik nagy erőfeszítéseket tettek a lelki és szellemi felemelkedés érdekében. A kor katolikus egyházi zenéje közép-európai mintákat követett. A zenei élet megújításának élére a ma is működő Országos Magyar Cecília Egyesület állt.

Ákos: Európa utolsó reménye, ha ma is a keresztbe kapaszkodik

Az úgynevezett ceciliánus mozgalom nem előzmények nélküli. Liszt Ferenc és az akkori kor nagy egyházzenészei kezdték felfedezni maguknak újból Palestrinát, a korális éneket – a gregoriánt –, az ellenpontot, az egyházias jellegű zenei szerkesztéseket. Az egyház liturgikus és vallásos zenéjének megújhodása alulról indult, de azt végül a X. Piusz féle motu proprio – azaz a pápa saját kezdeményezéséből – kiadott „Tra le sollecitudini” dokumentuma vette kézbe, mivel a római liturgiában addigra zenei szempontból elburjánoztak a visszaélések.

A kérdésünkre, hogy volt-e az egyházi zenetörténetben példa az 1930-as években tapasztalható zenei áramlással ellentétes irányú folyamatra, Sztankó Attila azt válaszolta: „Van arra példa, hogy az egyház a profán világából beemelt dallamíveket a szent szolgálatára, de az általában nem volt életképes. Beszivárgás mindig tapasztalható volt, ám az egyház nagyjából ötven, hatvan éves periódusonként megszűrte azt. Ami értéktelennek bizonyult, az egyszerűen kihalt”.

Sztankó Attila atya szerint a ma használatos keresztény könnyűzene esetében hangsúlyozni kell, hogy

a könnyűzenei stílus nem mindig jelent világi stílust.

Egy reneszánsz madrigál elég nehezen megkülönböztethető a szöveg ismerete nélkül egy reneszánsz zsoltárfeldolgozástól a laikus számára. Ám a zenei kifejezésmód eszköztárában, a hangszerelésben mindig nyomon követhető a különbség abban, hogy a dallam szolgálni akarja-e a szent szöveget.

Ákos: Európa utolsó reménye, ha ma is a keresztbe kapaszkodik

Az egyházzenész erre Palestrinát hozta fel példaként, aki megkomponálta például az ámulatba ejtő „Sicut cervus”-t, de megírta a „Che debbo far” madrigált is, amiket a reneszánsz udvarokban vacsorák közben adtak elő szívesen. A két mű stílusán rögtön érezhető, hogy mi volt az eredeti szándék: a madrigált nem templomba szánta a szerző. Az istendicséret esetében viszont fontos volt, hogy a szöveg kinyilatkoztatott, a zene pedig átimádkozott dallam legyen, és dallamában nem csak modális jelleget viselt, hanem témája hátterében a gregorián himnusz, antifóna vagy más liturgikus tétel zenei motívuma állt – magyarázta Sztankó Attlia.

– Hogy az egyházi keresztény könnyűzene területén keletkezett művekből mennyi marad meg, hasonlóan fog alakulni, mint a „Szent vagy, Uram” énekgyűjtemény esetében, amelyben 306 ének szerepel, de általánosan mindössze több, mint a felét énekeljük belőle, mert csak ennyi állta meg a helyét.

Ez lesz Sillye Jenő – kimagasló és már klasszikusnak nevezhető, nehezen utánozható stílusa – és más dalszerzők műveinek esetében is. Számos dalban a szent és átimádkozott szöveg találkozott a vallásos érzülettel és érzelemmel, illetve az imádsággal. Ezek feltehetőleg hosszabb ideig fennmaradnak.

Ákos: Európa utolsó reménye, ha ma is a keresztbe kapaszkodik

Fontos viszont magának a zeneszerzőnek tisztáznia, hogy liturgikus vagy vallásos zenét ír. Erre utalt X. Piusz, amikor azt mondta, hogy az egyházi zene legyen „szent, művészi és egyetemes”. Ameddig ez a három bármelyik zenei stílusban nem találkozik egymással, nem alkalmas liturgikus megszólalásra, és egy idő után ki is hal. Bach vagy Mozart nagyszerű műveiből is csak egy szűkebb anyag alkalmas a liturgián való megszólaltatásra – J. S. Bach h-mollnak nevezett miséje semmiképp – vélekedett az egyházzenész plébános.

– Meg kell várni a folyamatok letisztulását. De a liturgia nem lehet kísérletezés színtere, mert az Isten műve, amelybe mi neki válaszolva csatlakozunk. Az imádságnak ebben kiemelt szerepe van.

Ha nem az imádságból, nem a Szentlélekből születik a zene, lehet akármilyen stílusban, nem marad meg. Az embernek elsősorban a saját énjét kell visszaszorítania, és a zenei stílusával szolgálnia kell a Szentlélek hangját.

Amikor az én kerül előtérbe, lehet, hogy bármelyik bárban jó lesz az a dal, de maga a Lélek nem engedi majd, hogy az megszólaljon a templomban.

Ha az ember valóban figyel a Szentlélekre, igazi istendicséretek születnek meg fantasztikus zenével

– mutatott rá a lényegre Sztankó Attila egyházzenész.

Ahogyan a kommunistáknak fájt a foga a közösségteremtő zenei stílusra, és ezért valójában ellopták az 1930-as évek egyházi muzsikáját, hasonlóképpen került ki a tágabb értelemben vett egyház köreiből a négerek istendicsérete a világi színterekre. A kommunizmus megfosztotta a zenei szövetet  eredeti küldetésétől. Éppen így a szabadság iránti vágyat és a mély istenhitet is kitépték a spirituálék tematikájából, helyette profán üzenetet szólaltattak meg az eredeti vagy a feketék zenei stílusát idéző dallamokkal. A végeredmény sokszor a hittől megfosztott istentelen szabadosság forradalmi üzenete lett, amely végül kívülről kezdte el tépázni az egyház belső harmóniáját és az evangéliumi értékrendet. Elvis Presley karrierje éppen ilyen alapokról indult el. 

A könnyűzenei stílus nem mindig jelent világi stílust. Szép lenne, ha az egyházi könnyűzenei dicséretek olyan szintet képviselnének, amely irányadó lehet az egyházon kívüli megszólalások számára is. Így minden lopott holmi visszakerülne a saját gazdájához…

Gável András

További írásaink:

Ákos: Európa utolsó reménye, ha ma is a keresztbe kapaszkodik

Ákos: Európa utolsó reménye, ha ma is a keresztbe kapaszkodik

Ákos: Európa utolsó reménye, ha ma is a keresztbe kapaszkodik